Minden naplóírás elhatározással kezdődik. Elhatároztam, hogy megírom, aztán vagy elkészül, vagy nem. Mint a naplók általában.

Emléknek készül, no meg hátha valaki kedvet kap tőle egy kis vonatozáshoz.

Nyugat–európai túrára tartok harmadmagammal. Útitársaim közül egyiküket már régóta ismerem: egy mozdonyvezetői tanfolyamra jártunk, a másik az ő szolgálati helyén gyakornok.

   A tervezett útvonal: Budapest–Bécs–Zürich–Genf–Montpellier-Port-Bou-Barcelona. Itt két éjszakát szándékozunk aludni, majd a következő éjjelen átutaznánk Madridba. Itt egy éjszakát töltenénk, majd Párizs felé vennénk az irányt. Itt alvás megint, majd Besancon-Basel-Köln–Nürnberg-München útirányon át haza.

   Bízva a MÁV és leányai által nyújtott szolgáltatásokban, idejében elindultam otthonról, Kiskunhalasról. A 799sz. AVALA nemzetközi „gyorsvonattal” felutaztam Pestre. (134. km) A többiek ott csatlakoztak.

Szerencsém volt, mert a vonaton összetalálkoztam egy ismerősömmel. Társasággal jobban telt az idő. Nagyjából pontosan érkeztem a Keleti pu.-ra. Így rengeteg időm lett továbbindulásig, mert arra számoltam, hogy késni fogunk, mint rendesen.

   Társaim pár perccel 17 óra előtt érkeztek meg. Ekkor akartuk megvenni a helyjegyet a Wiener-Walzer-re, de indulás előtt 1órával már nem tudtak rá adni. Na nem azért mert nem volt, hanem mert csak… A pénztáros hölgy azt mondta, majd kapunk a vonaton.

17:07-kor megérkezett a sülyi személlyel franciatanárunk. Ő egyik cimborám ismerőse. Írt nekünk pár sort franciául, aminek segítségével szerettünk volna feljutni ottani mozdonyokra.

A szöveg egy kockás füzetbe került leírásra, ami később előcsalt néhány mosolyt.

   Lassan eltelt az idő, elindult a Wiener-Walzer. Kalauzunk nem problémázott, hogy nincs helyjegyünk. Mondta, hogy keressünk egy fülkét, ami nincs lefoglalva. Hegyeshalom után izgatottan vártuk, hogy elég lesz-e a FIP jegyünk. De a sógor jegyvágó nem hiányolt semmit.

Bécsig (385. km) jól utaztunk, de sikerült a vonatnak összeszedni 10perc késést, köszönhetően a szári megállásnak. Feltűnt, hogy a magyar masiniszta kezében rángatott a Taurus. Az osztrákéban nem.

   Kocsit kellett váltanunk, mert amelyikbe felszálltunk, természetesen nem ment tovább. Ekkor indult el a vezérhangya: irány a mozdony, hátha feljutunk a DB 101-esre… Sajnos a fülkében ketten ültek, ezzel az indokkal utasították el kérésünket.

Irány vissza a vonat. Jó sokan voltak rajta, majdnem az egészet végig kellett nézni, hogy találjunk megfelelő helyet. Találtunk is egy csinos sapkás lány mellett. Gondoltuk biztosan szívesen aludna velünk.

Azért nyugaton sem fenékig tejfel teljesen az élet; láttunk a vonaton egy csövest, volt nála egy PSP, azzal játszott. A szaga pedig erősen emlékeztetett a nyugati-téri aluljárók feelingjére. Persze egyedül ült a fülkében.

Új jegyvizsgálónkat sem foglalkozott azzal, hogy globalpreis díjazással közlekedik a vonat. Ez valami hungarikum lehet, hogy mindenért plusz pénzt kérnek.

   Az átszenvedett éjszaka után pontosan érkeztünk Zürich-be (1167.km). Kényelmesen át tudtunk szállni a 6:32–es genfi IC-re. Szép tiszta emeletes vonat volt. Alig utaztak rajta, de ez ott nem számít. Lényeg az ütemes menetrend. Nem barmolják szét hétvégére csak azért, mert kevés az utas. Mozdonyunk egy RE 460-as volt, ami tolta a vonatot. Lassan kivilágosodott, Fribourg környékén szépen rá lehetett látni az Alpokra.

 Ekkor még sütött a nap, de mire a Genfi-tó partjára értünk, leszállt a köd. Ismét bebizonyosodott, hogy kicsi a világ: Lausanneban Cs. Sándor fotózta vonatunkat. A svájci vasút hozta formáját: pontosan érkeztünk Genfbe.(1359. km)

 Tettünk egy rövid sétát a belvárosban, miután megváltottuk helyjegyünket a montpellieri TGV-re, ára 15CHF volt fejenként. Nagyon hangulatos, szép házakat láttunk, de nagyon kihalt volt az egész. Igaz, ez vasárnap reggel nem is olyan meglepő.

Sétánkat befejezvén betértünk a pályaudvaron egy kávézóba. 700-800 HUF-nyi összegért már lehetett is kapni valamit.

   Fél 12-kor beléptünk a VÁM területre. Itt egy kicsit várni kellett, mert csak az útlevél-vizsgálat után lehetett a peronra felmenni.

Nem sokára begördült a szerelvény is. Ekkor elhatároztuk, hogy újra szerencsét próbálunk. Elővettem a kis kockás füzetem, felkopogtam a vezetőállásra és felnyújtottam. Kicsit somolygott a mozdonyvezető, de készségesen megmutatta a TGV vonófejet belülről, sőt a géptérbe is bemehettünk. A gép kezelőszervein némi Szili beütést lehetett felfedezni. 1983-as kiadású volt a szekér, V max:300 km/h.

   Sajnos utazni csak az utastérben tudtunk, ami eléggé lestrapált volt. Kopott, foltos ülések, retkes szőnyeg, lötyögő asztal. Az egész hozta a mi IC színvonalunkat. Lyonig talán sebességben is. Addig csak vánszorogtunk, össze is szedtünk 10perc késést. Onnantól viszont nekilódultunk vagy 250-nel. Kezdhettünk aggódni, mert a késés viszont egyre csak hízott. Montpellierben 25 perccel álltunk meg. (2169.km) Vasárnap délután révén fullos volt a TGV. Most is sikerült megállapítani, hogy nagy valószínűséggel akinek PSP-je van, büdös. Legalábbis errefelé. Bár itt meg nem IC-vel járnak. Kalauzunk csak ránézett a FIP jegy borítójára, legyintett egyet és továbbállt. Megpróbáltunk a barcelonai vonatra helyjegyet venni. (Spanyolországban a távolsági vonatokra valami mindig kell). A pénztárak előtt sorokat elnézve ez halva született ötlet volt. Lassú volt a kiszolgálás is, mert minden ablaknál értetlenkedtek, pedig mindenki franciául beszélt. Indulás előtt 3perccel meguntuk a reménytelen sorban állást, futás a vonathoz. A jegyvizsgáló rendes volt, mondta, részéről nincs akadálya az utazásnak, de a spanyol oldalra ezt már nem ígérheti.

   Egy TALGO 3-as volt a vonat. Spanyol Bz utánzat, csak nem szocialista módon. A kocsik egy egytengelyes forgóvázzal kapcsolódnak egymáshoz, kivéve a két szélső kocsit, mert azok szabad végei alatt is van kerék. Elég bután nézne ki, ha csak úgy lógna a levegőben. Berendezésük puritán és kényelmetlen volt, de legalább sebességben kitett két Bz-t. A francia-spanyol határon nyomtávot váltott a vonat, méghozzá úgy, hogy áttoltak minket egy speciális berendezésen, és kész. A határ túloldalán „kedves” rendőrök igazoltattak minket, aztán megjelent a spanyol kaller, aki a kövér tenorra hasonlított. Nézte, forgatta a FIP-et, majd hinteni kezdte az igét. Angolul nem tudtunk vele kommunikálni, nem értettünk szót egymással. Eztán élénk paszportozásba kezdett, mire átadtuk neki útiokmányainkat; csak a nevekre volt kíváncsi, összevetette a FIP-en lévőkkel. Lassan telt el a 3:40 perces út. Örömódát zengtünk, mikor beértünk Barcelona Franca pu.-ra. (2541. km) Az állomás csarnoka impozáns látványt nyújtott a tetőt tartó vas oszlopaival.

   Elsétáltunk a tengerpart mellett és a Ramblán át a neten foglalt szálláshelyre (IYH). Becsekkoltunk. A recepciós leánynak nagyon tetszett, hogy zuhanyzós szobát kértünk. Lehet, hogy erre felé nem divat? Mindegy, lényeg, hogy megkaptuk: két vas emeletes ágy, saját mosdó, reggelivel három fő részére 114€.

   Ez a punnyadt banda alig bírt feltápászkodni, pedig 10 perccel többet aludhattak, mint eredetileg terveztem. Miután sikerült kilökdösni őket az ágyból, levonultunk elfogyasztani fenséges és bőséges reggelinket, mely 1/3 száraz bagettből, 1 db barack dzsemből és 1,5 dl narancsléből állt.

   10 óra körül indultunk várost nézni. Első célunk a főpályaudvar volt, ahol a másnap délutáni madridi vonatra akartunk jegyet venni. A Santson nagy meglepetésünkre tisztaság, rend és fegyelem fogadott minket. Mindenfelé hemzsegtek az információs emberek, még a peronokra is jutottak Mellesleg tudtak angolul. Minket is megszólított egyikük, mikor tanácstalanul nézelődtünk. Mondtuk, hogy mit szeretnénk, erre készségesen megmutatta a sorszámosztó gépet. Ahogy elvettem a számunkat, már mehettünk is az egyik pénztárablakhoz. Itt is beszéltek angolul és a FIP jegy sem okozott meglepetést. 6,75€ volt a pótjegy.

   Eztán ettünk egy pár falatot az állomási büfében (3,2-4,5 € körül adtak egy szendvicset (de szalámin kívül más nem volt benne), majd bevonatoztunk a belvárosba a reptéri vonattal; tiszta spanyol villamos motorvonat fogadott bennünket (nem volt összegraffitizve). LCD képernyős utastájékoztatással, ez az, ami itthon nem kell, de ha lenne, akkor meg az első adandó alkalommal szétbarmolnák az intelligens utasok.

   Kellemes tavaszi időben talpaltunk a városban, a tengerparton 26°C-ot mutatott a hőmérő. Elsétáltunk a Parc de la Ciutadellába: Itt van az állatkert, a Zoológiai Múzeum, a katalán parlament. A fákon érett narancs világított, papagájok röpködtek minden felé.

 Barcelonát egyszerűen látni kell, beszéljenek róla a képek.

Délután négykor betértünk egy szabadszedéses büfébe elfogyasztani kései ebédünket. A bejárat mellől indult az ételes pult, különféle salátákkal megrakva. Innen a tányérunkra bármiből szedhettünk, amennyit csak bírtunk, de csak egyszer, következett a pénztár, majd újra az ételes pultok, italautomata, kávégép. Ide már bármennyiszer vissza lehetett jönni, szedni. Volt mindenféle, pizza szelet, köret, öntet, sült csirkecomb, sütemény, gyümölcs, gyümölcssaláta, fagyi. 8,95€-ért degeszre ettük magunkat. Az ételekkel nem volt baj, de a konyhai higiénia hagyott kívánni valót maga után. Célszerű az evőeszközöket ilyen helyen áttörölni. A lakomát követően elvánszorogtunk modellboltokat nézni. Háromban jártunk (Édes istenem!!!) Szakértő (?) barátaim szerint idehaza is lehetne ilyen. A modellválaszték óriási volt.

   Közben besötétedett. Felmentünk Barcelona hegyére, a Montjuicra, a Katalán Nemzeti Művészeti Múzeumhoz. Remek Panoráma nyílt a Tibidabo–hegyre, a tv-toronyra a Vallviderán, az épülő Sagrada Família katedrálisra és a cukorsüveg alakú Torre Agbarra.

Lefelé jövet találtunk egy játszóteret, ahol társaim elvesztették önuralmukat és kibújt belőlük a gyerek. Gyakornok úr megörült egy favonatnak, bele is ült a mozdonyba, hogy vezeti. De nagyon szomorú volt, hogy nincsenek utasai, így kénytelenek voltunk beszállni a vonatba. Volt ott egy rugóra szerelt autógumis játék, ami forgott és össze–vissza imbolygott. Mit is mondhatnék? Az utcán lézengő néhány járókelő is minket nézett.

A szállásra menet vettünk egy üveg bort. Ismerősök mondták, hogy spanyol bort feltétlen kóstoljunk. Nyugodtan lehet kóstolni a polc alján lévő olcsó borokat is. Finom, zamatos száraz vörösbort sikerült választanunk. Itt nem műtrágyából terem, mint felénk, az „Aranyháromszögben”. Vigyázzunk viszont, hogy ki mennyit iszik; ifjú társam még meg sem kóstolta, de már kétszer kiborította (Még jó, hogy nem volt szabad a szobában szeszelni), aztán meg attól a kevéstől, amit megivott, be nem állt a szája. Hosszúra nyúlt az este.

   A fél egyes fekvést követően 9–kor sikerült kelni. Bebizonyosodott, hogy nem volt hiábavaló külön mosdós szobát kérni. Valaki a közösben összekeverte a zuhanytálcát a wc-vel. Hiába, nagy az isten állatkertje.

Nem siettünk reggelizni, úgy voltunk vele, ha nem marad, az sem tragédia. De maradt, sőt a bagett frissebb volt, és még vajat is kaptunk. A kiszolgáló hölgy is aranyosabb volt, mint előző nap.

   10:40-kor elhagytuk a szállót. Vettünk „BKV” napijegyet, hogy a távolabbi látnivalókat könnyebben felkeressük. Ha jól emlékszem 5€ körül volt az ára. Első cél a Sagrada Família volt. 1882 óta építik. Gaudi 1883-ban átvette a tervezést, de 1926–os haláláig nem tudták befejezni. (Szerencsétlen eléggé bagatell módon hunyt el: elütötte egy villamos.) Aztán nem sokáig tudtak mit kezdeni a kész tervekkel a katalánok, mert nem tudták eltalálni, hogy mitől nem fog az egész összedőlni. Majd mikor pénzt is sikerült keríteni hozzá, elkezdték továbbépíteni. Talán mire lesz négyes metró, kész lesz ez is.

  Rövid ebéd után a Güell–park következett. Ezt is Gaudi kezdte el építeni, de ez sem lett kész teljesen. De így is nagyon érdekes. Összefutottunk egy hazánk lányával, Borival. Fényképkészítésre kér meg minket, mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk (Persze, ép a ba’ megek röpködtek.), de ez nem zavarta, el is kísért minket a parkban szétnézni.

Mivel szép időnk volt, terveztünk egy kirándulást a Tibidabo–hegyre. A siklóval szerettünk volna eljutni a vidámparkig, onnan pedig átgyalogoltunk volna a tv-toronyhoz. 16:25-re értünk a funicularhoz. Persze hoztuk a formánkat: nem üzemelt. Átrendeztük a programunkat: irány a belváros, vissza az egyik tegnapi modellboltba, vásárolni egy francia 66000-est.

    Este a kikötőben vacsoráztunk, megint egy az előző napihoz hasonló helyen. Hátha alaposabban mosogatnak, gondoltuk, de nem.

Kimentünk a strandra, megnézni a nagy vizet. Igaz ekkor már régen sötét volt, de még így is döbbenetes látvány volt. Életemben először mártóztam meg tengerben. Igaz, csak bokáig, mert hűvös volt. A levegő 14°C-os volt, a víz 5-6 „cm” hideg. Mire elértem a zuhanyzóhoz lábat mosni, már fájt a hidegtől. Hiába, csak tél volt itt is.

A T4–es villamossal akartunk visszamenni a városba, ezért megkerestük. A villamos(vonalak) újak Barcelonában, kb. három éve építették. A járműpark is ennek megfelelően korszerű. Furcsa, lehet építeni is, nem csak rombolni, bezárni. Szerettük volna megnézni az egyvágányú metróvonalat, de sajnos ez idő hiányában meghiúsult, menni kellett a Sants–ra a madridi vonathoz.

   Kis késéssel érkezett vonatunk Port–Bou–ból. Ezzel egy álomutazás vette kezdetét. A fülkében hatan voltunk nyolc helyett, de a hely így is elég szűkös volt. Az üléseket egy kicsit ki lehetett mozdítani előre, de egy alvószékes kocsi kényelmétől így is fényévekre volt. A büférésszel voltunk szomszédosak, ahol egy osztálynyi fiatal dorbézolt, persze a csendestől távol álló hangerővel. Éjfél előtt egy fővel megfogyatkoztunk, ki is használtuk az alkalmat és megpróbáltuk kényelembe helyezni magunkat. Aludni az első alagútig lehetett. Ennek falán valami retinaégető erősségű reflektorok voltak, pont szemmagasságban. Kellemes volt… (Vártuk is Madridban az ajándék fotókat). Másfél órát bírtam ülve szenderegni, mire elkezdett sajogni a derekam. Kinéztem a büfébe: csend volt, csak a kalauz és a büfés beszélgetett, meg egy utas aludt. Lefeküdtem egy dupla ülésre aludni. Összekucorodva épp lefértem, bár kisebb volt a hely, mint az etalon Bhv üléseken. Félálomban időnként oldalcsere, de még így is jobb volt, mint korábban, és a fülkében is kényelmesebben elfértek a többiek.

2008. január 30.

  Nehezen, de elérkezett a várva várt 7:21. Elértük Madrid Chamartin pu.-t. (3588. km) Ekkor még teljesen sötét volt. Megpróbáltunk jegyet venni a hendayei vonatra. Idegen nyelvet sem az információban, sem a pénztárnál nem beszéltek. Valamit magyaráztak, hogy most nem tudjuk megvenni. Átvonatoztunk az Atocha pu.–ra, itt is csak a spanyolul tudtak, de legalább megértettük, hogy 8:30 után tudunk jegyet venni, majd az indulás napján (Mañana…)

   A város teljesen kihalt volt, 10 előtt nem indult az élet. Alig sikerült elfogadható reggelizőhelyet találnunk. Végül is az Atocha utcán leltünk egy pékséget, nem messze a hoteltől, ahova lefoglaltunk a szállásunkat.

   Elfoglaltuk a szobánkat a Student Hostelben, a Luis Velez utcában. Ez eléggé lassan történt, mert a recepciós közben minden mással foglalkozott. Felhívta figyelmünket, arra is, hogy korán vagyunk. Egész igényes volt a szobánk, közös mosdóval, de ez is tiszta volt. 53 €-t fizettünk érte, összesen.

   Lezuhanyoztunk, aztán irány a belváros. Barcelona után nagyon lehangoló volt. Madrid már inkább hasonlít Pestre, bár a házak nem akarnak összedőlni. Koszos, szemetes utcák, mindenhol kutyagumi. A közlekedési morál is amolyan magyaros. Fordított sorrendben kellett volna a két város megnézni.

Három óra alatt körbejártuk a cityt. Néhány látnivaló: Bazilika, Királyi palota, a városháza tere, a Placa Mayor, az egyiptomi emlékmű, amit az asszuáni gát építéséről mentettek ide.

A Principe Pion vonatra szálltunk. A vasútőrök majd leszaggatták a nyakamról a kamerát, mikor meglátták azt. Pedig nem is használtam. Nem szabad sem videózni, sem fényképezni az állomásokon. Biztos a terroristáktól félnek. Sajnos itt időnként robbantanak a szélsőségesek. Turista is kevesebb volt a városban. A Méndez Alvaró megállóhely mellett láttunk egy bevásárlóközpontot. Leszálltunk, hogy vegyünk ebédre valót. Azzal, hogy megtaláltuk az áruházat, rengeteget tudtunk spórolni. A belvárosban (itt is, és szinte mindenhol) nehéz boltot találni, ha meg van, akkor arany árban mérnek mindent.

   Későre sikerült az ebéd és az azt követő szieszta is elhúzódott. Ki sem mozdultunk már a szállásról este. Viszont befelé jövet kaptunk egy térképet a helyi „turinform irodából”. Így reméltük, hogy sikerül kibővíteni a látnivalók listáját.

   Kiadós alvásunknak csak hajnalban sikerült megszakadnia, az utcán „éneklő” részeg fiatalok miatt. No, igen: vége lett a diszkónak, ahova invitáltak minket is, a szálláson osztogatták a reklámanyagot. Egy úriember kopogtatott be vele minden szobába.

   Én végre könnyen elfértem a hátizsákomban. A többiek kicsit eljátszadoztak vele, mire sikerült bezárni azt. Kipakol, átrendez, bepakol, vissza, mindezt kétszer, háromszor. Jó volt nézni.

   Elmentünk megvenni a jegyünket a hendayei vonatra, de előtte megkerestük az eperfát legelő medvét, ez Madrid címerállata.

Az Atocha pu.-n próbálkoztunk. Persze a nemzetközi jegypénztárban is csak spanyolul tudtak, sőt a FIP jegy is okozott némi meglepetést. Eltűnt vele a pénztáros egy rejtélyes ajtó mögé, majd kisvártatva előjött, számolt és mutatta, hogy 23 € lesz a jegy. Kicsit sokalltuk az árát. Mutattuk a korábbi helyjegyünket. Ezt is elvitte az ajtó mögé, majd mikor visszajött adott 6,75 € -ért jegyet. Szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy mit tesznek, úgy lehettek vele, ha ennyiért jöttek, menjenek is ennyivel.

   Kibumliztunk Delicates megállóba, annak közelében van a RENFE vasúti múzeuma. Ezt is az ajándéktérképen találtuk meg. 8 € volt a belépő. Ezért meg tudtuk nézni a kiállított járművek felét, mivel a kiállítási csarnok fele restaurálás miatt le volt zárva. Sajnos a lezárt részen voltak a számunkra érdekesebb dízel és villamos mozdonyok. Bezzeg a gőzösöket meg lehetett tekinteni. Volt viszont kiállítva TALGO II, 1950-ból , (döbbenetes, milyen tákolmánynak tűnt), néhány H0-ás, N-s terepasztal, vitrinben modellek.

   Miután végeztünk a kiállítással, következett a PRADO negyed. Itt van a városi park (nem a Városliget színvonalán) és a Főposta, gyönyörű, kastélynak is beillő épülete és a Diadalív.

   Vonatindulás előtt fél órával értünk ki a Chamartin pu.–ra. Innen indultunk francia föld felé. Fotóztunk vonatokat, bár tilos volt. Szerettem volna felkéredzkedni egy mozdonyra, megnézni, de valami olyasmit magyarázott, hogy hogy ő engedné, de nem rajta múlik. Szét is nézett, mint aki tudja, hogy figyelik. (Amúgy rengeteg kamera volt az állomáson, minden szegletet láttak.) Közben jött egy TALGO mozdony. Felmenni erre sem lehetett, de legalább meg lehetett nézni lentről és mivel alacsony volt, minden látszódott a vezetőálláson. Ez a szerencsétlen kinézetű mozdony 220 km/h-ra képes a 4000 lóerejével. Volt nálunk néhány kép Sziliről, Bobóról de sem sebességükkel, sem teljesítményükkel nem tudtunk dicsekedni.

A vonatra felszállni csak úgy lehetett, mint a repülőkre. Átvilágították a csomagokat, minden kocsinál utaskísérő állt. A szerelvény egy ALVIA villamos motorvonat volt, a TALGO talán legújabb verziója. Kaptunk a fedélzeten fülhallgatót a rádióhoz, TV-hez. Belegondolva, hogy itthon az IC Rapidon kávét osztogattak az első osztályú jegy mellé, van mit fejleszteni a szolgáltatás színvonalán. A vonat kifogástalan állapotban volt, a rádión 8 csatorna volt fogható, plusz a fedélzeti televízió, amin egy természetfilmet, majd a Simpson családot vetítették.

   Valdestillas állomás előtt áthaladtunk egy hangáron. Némi recsegés –ropogás után nyomtávot váltott a vonat vonófejestől, mindenestül, 10 -15 km/h sebességnél. Innentől kicsit zajosabban, zötyögősebben haladtunk. Tartottunk tőle, hogy nem került vissza minden a helyére, de nem hullott szét a vonat.

   Gondoltuk, iszunk valamit a büfében, (olyan árakkal, mint bármely másik büfében) egyszer élünk. A büfés egy idősebb úr volt, aki részeg volt, mint a csap. Kiszolgált egy hölgyet kávéval, és amikor fellocsolta a pultot tejjel, nem bírtuk tovább röhögés nélkül. Persze diszkréten próbáltuk, de megsejthette, hogy rajta nevetünk, mert szikrákat kezdett szórni a szeme. Aztán sorra kerültünk mi is. Először nem akarta megérteni, hogy mit szeretnénk kérni, aztán mikor megmutattuk az itallapon, akkor meg valami olyasmit mondott spanyolul, hogy mi itt nem kapunk semmit, nekünk zárva van. Ezt megerősítette a kávés hölgy is. Meg azt is, hogy hülye. Visszamentünk a helyünkre, de nagyon berágtam. Nem isszák olyan forrón az ásványvizet alapon, megkerestem kedves utaskísérő kisasszonyunkat. Mondtam angolul, hogy szerettünk volna venni ásványvizet, de nem szolgáltak ki minket. Közben odajött a főkalauz is, aki már az első mondat után tudta, mi a baj. Visszatértünk a büfébe, de a főkalauznak sem akart kiszolgálni minket, olyasmit mondott, hogy nincs. Ekkor az utaskísérő hölgy mondta neki, hogy van ásványvíz és Nestea , csak nézzen szét. Végül talált. Jött a fizetés: nem tudta összeadni az 1,40-et és az 1,90-et. Szerencsétlen kalauz érezte kínosan magát, miközben a büfésnek folyt a nyála a pénztárgép felett. Kikészítettem 10 € -t, és némi aprót a kezembe. A jegyvizsgáló felváltotta nekem, odalökött a pultra belőle 3 –at, kivett a kezemből 30 centet, azt is odalökte, majd elnézést kért az egészért. Megköszöntem segítségüket és elballagtam a helyemre. A stewardess kisasszony mosolya mindenért kárpótolt.

   Begördültünk Hedayeba. (4041. km) Búcsúzóul kértünk egy közös fotót az utaskísérő kisasszonytól, de nem akarta, mondta, hogy nem lehet. Közben odajött a főkalauz is, rögtön vette a lapot, adott engedély a fényképezkedéshez, sőt ő készítette el.

   Vettünk helyjegyet a párizsi vonatra: az alvószékre 1,5 €, hálókocsiban 17 € volt az ára. Előbbit választottuk. Már a vonat felé menet lekezelték a ticketünket. Nem is zargatták az utasokat útközben.

   Előszedtem francia „menetlevelünket”, felzörgettem a mozdonyra vele. A vezér úr olvasás közben egyre jobban mosolygott, még végére sem ért a szövegnek, már nyitva volt az ajtó. Angolul tudtunk vele beszélgetni. Duxig vitte a vonatot, addig kísértük mi is. Többek között elmondta azt is: véletlen van itt, mert ő általában TGVn jár. Szerencsénk volt. A mozdony 7200 sorozatú 1500 V-os, 160 km/h –s gép volt. Duxban elköszöntünk, elmentünk hátra aludni.

   Hét órakor arra ébredtünk, hogy bemondják Párizs következik. Jó volt, mert nem kellett egész éjjel ezt hallgatni. 7:20 –ra értünk be a Szajna parti városba. (4684. km) Még akkor is sötét volt, mikor odaértünk az Eiffel –toronyhoz. Ez a RER vonatokkal gyorsan ment. A C,D,E vonalakat az SNCF üzemelteti, így jó volt rá a FIP jegy, legalábbis estig így tudtuk. (Amikor a szállásra igyekeztünk, megkérdeztük a pénztárban, hogy jegyünk jó –e a B vonalra, vagy esetleg van-e rá valamilyen kedvezmény. Egy telefon után mondta, hogy jó és rögvest meg is kaptuk a mágnes csíkos ingyenjegyünket, amivel használni tudtuk a beléptető rendszert. Ha nem volt épp ilyen jegyünk, akkor a kinyitották a kapukat, hogy be tudjunk menni. Mindig találtunk ott valakit, aki segített.)

Az „Öreg Hölgy” körbefotózása után elmentünk a Szabadság –szoborhoz. Ennek nagyított mását állították fel New Yorkban. Ekkor már esett az eső. Még elmentünk a Diadalívig, aztán az égi áldás elől vonatra szálltunk. Kizötyögtünk Versaillesig, meg vissza.

 Ebédünket a Jusvy megállónál lévő pizzériában költöttük el. Kicsit drága volt. Jobb helyeken 7-8 € egy pizza, itt 11 € körül voltak. A tonikot is ginnel hozták ki, pedig nem úgy kértük. Viszont remek kilátás nyílt a vasútra. Jöttek-mentek a különböző elővárosi, IC és tehervonatok.

Mire végeztünk az ebéddel, folytathattuk a városnézést, mert elállt az eső. Notre Dame, Városháza, Louvre, Bastille emlékmű. Ezekre maradt sajnos csak időnk. Indulni kellett Mitry –Claye –be.

Fél órás vonatozás után átbuszoztunk Claye -Souilli –be, itt foglaltunk szobát a Hotel Akenában, 40 € -ért. Eredetileg nem ide akartunk foglalni, de mivel két ilyen szálloda van Párizs környékén, sikerült összekeverni őket. Ez is csak indulás előtt egy nappal derült ki, mikor térképen néztük a megközelítését. De legalább tiszta, kényelmes szobát kaptunk. Van a közelben egy bevásárlóközpont, 22:30–ig volt nyitva. Tudtunk másnapra kaját venni.

Reggel a 7:53 –as busszal mentünk be a RER állomásra, 1,5 € volt a vonaljegy. 8:40 –re értünk Gara de Nordra, a vonattal. Befelé menet sem jött ellenőr, így rejtély maradt, hogy valóban jó–e a FIP jegy. Átsétáltunk a kb. 10 percre lévő Estre, innen 9:21 –kor indultunk Vesoul felé tovább.

A vonatot egy 72000 sorozatú Alstom mozdony húzta. Az 1967 –től gyártott mozdonyban 16 hengeres PA4 –es motor van. P: 2350 kW, engedélyezett legnagyobb sebessége 140 km/h, melyet a háromtengelyes monomotoros fogóvázaival tud elérni.

Erősen emlékeztetett a mi M 63–unkra. Gondolom, nem a franciák próbáltak másolni… Sajnos nem sikerült feljutni rá.

Mielőtt helyet foglaltunk volna a vonaton, megkérdeztük a kalauzt, elég–e a FIP jegy. (Tele volt helyfoglalással ez egész.) Kellett volna neki a FIP igazolvány, vagy valamilyen vasutas igazolvány. (Itthon tudtam meg, hogy jó lett volna neki az arcképesünk is.) Mondtam neki, hogy nincs, de nem is kell. Erre széttárta a karját: c’est la vie, akkor nem utazunk. Odatoltam az orra alá a FIP jegyen lévő francia szöveget, kegyesen elolvasta, majd méla undorral intett a vonat felé, hogy szálljunk fel. Ezt a 376 km –t 3:47 perc alatt sikerült letudnunk. (5060. km)Átszálltunk a belforti vonatra. Ez egy ANF „iker” motorkocsi volt, hidraulikus hajtással, 140 km/h –s sebességgel. (5122. km)

Belfortban volt másfél óránk. Sétáltunk egyet a városban. Szép, jó állapotú régi házakat láttunk és egy erőd is magasodik a település fölé, sajnos nem volt rá időnk, hogy közelebbről szemügyre vegyük.

Besanconba a Bombraider Z 22700 sorozatú villamos motorvonattal érkeztünk. (5219. km) Ennek már meg tudtuk nézni a vezetőállását, de valami nagy titkot őrizhettek ottan, mert fotózni nem lehetett. A vonat méltó vetélytársa lehetne a mi Flirtjeinknek, Talentjeinknek.

A kalauz nem kérte a jegyeinket, pedig ott ült a mellettünk lévő fakkban, egy kollégájával. Úgy derült ki, hogy ő a jegyvizsgáló, hogy odajött egy utas jegyet venni.

Besanconban ismét vonatot váltottunk, de kalauzunk maradt a régi. Itt már kérte a jegyeket, de csak vetett rájuk egy pillantást, és jelezte, jól van. Megkérdezte: Hungrois? Mondtuk igen, erre ő jó napot kívánt és mosolyogva továbbállt. A vonat 73500 sorozatú motorkocsi volt, a maga 29 méteres hosszával. Formája hasonlított a Desiroéhoz, de attól zömökebb volt.

Kb. 2 órás volt az út a svájci La Chaux de Fonds-ig.(5292. km) Innen egy gyors vacsora után Biel (5336. km) felé vettük az irányt. Szombat este lévén a helvét fiatalok diszkóba készültek. Furcsa, de nagyon különböztek francia és spanyol társaiktól, ami azért is volt különös, mert Biel francia Svájc.

A következő nekirugaszkodás Baselig tartott. (5432. km) Ez egy ICN jelű vonat volt, de pótjegy nem kellett erre sem. Tiszta volt, leszámítva a kedves utasok által otthagyott szemetet. Bázelben átnyargaltunk a 23:45-kor induló ICE 808-ra. Semmilyen pótjegy nem kellett sem erre, sem a későbbi vonatokra. A szerelvény eléggé le volt pukkanva. Kopott, foltos ülések. Az egyikből kiállt valami drót, a másik viszont az istenért sem volt hajlandó a beállított helyzetben megmaradni. Én lefeküdtem a padlóra. Volt szőnyeg is, de a kabátomat azért magam alá terítettem. Így egész kényelmes volt és legalább nem kellett fájós derékkal ébrednem.

Kölnig 701 km-t tettünk meg. (6133. km) Onnét visszamentünk Frankfurtba, a reptérig. (6302. km) Azért volt ez a kis kitérő, hogy ne érjünk korán Nürnbergbe. 10 órakor nyitott ki a DB vasúttörténeti múzeuma, az volt a cél. Ide az ICE52-el érkeztünk, 15 perc késéssel. (5339. km) Az állomáson vettem egy szendvicset, (itt már barátságosabbak voltak az árak, mint nyugatabbra) aztán irány a kiállítás.

4 € volt a belépő ára. Ezért a pénzért végig lehetett követni a német vasút fejlődését a kezdetektől az 1945-ös újjáépítésen át az 1989-es egyesítésig. Tartalmas kiállításnak lehettünk szemtanúi: volt egy óriási terepasztal, számos különböző interaktív játék, sőt egy lebutított mozdonyszimulátort is ki lehetett próbálni, mely egy 111-es vezetőfülkéjéből készült.

  
Közeli, különálló épületben volt kiállítva néhány mozdony, pechünkre itt is rekonstrukció folyt, így csak néhányat tudtunk megnézni. Legjobban az E18-as tetszett 1940-ből, a birodalmi sassal az elején. ( V max:180 km/h, P: ~3500 kW)

13 órára letudtuk a kiállítást, maradt elég időnk ebédelni a főpályaudvaron. Elfogadható áron lehetett minden fajta ételt találni a különböző kifőzdékben. Még az újságoshoz is be tudtunk menni, szétnézni. Garmadával álltak a polcon a vasúti témájú kiadványok. Itt mindenki megtalálja a számára megfelelőt, persze, ha a tud németül.

14:28-ra pontosan megérkezett vonatunk Dortmundból. Úgy döntöttünk, hogy ezzel elmegyünk Bécsig, és ha szerencsénk lesz elérjük a Dacia expresszt. Eredetileg Münchenből akartunk hazameni, de a beharangozott VDSZSZ sztrájk miatt nem kockáztattunk.

4 perccel érkeztünk hamarabb Wienbe. (7055. km) Aggódni kár volt, mert a sógorok nem kapkodták el a vonatösszeállítást. 3 perc késéssel indultunk, de Pestre már rendesen érkeztünk. (7306. km) Itt elköszöntünk egymástól.

   Mindenki elindult otthona felé. Hamar megszoktam a gondolatot, hogy hazaérkeztem: a Beograd expressz szerb kocsijában elromlott a fűtés. Hajnal kettőkor a 7440. km megtétele után ballagtam felfelé a lépcsőházban, és magamban dúdoltam:

Van egy ország,
ahol álmomban sem jártam:
Magyarország…

   Nehéz szívvel fordítottam el a kulcsot a zárban. Véget ért egy utazás. Talán ez volt az utolsó…