Utazások

 

2008. július 10.

Szabadság előtt vagyok. Ma dolgozok utoljára. De már nem itt vagyok, gondolataim messze járnak.

Holnap indulnék Franciaországba, és mivel vonattal szeretnék utazni, a Gaskó -féle brigád megint verni kezdte az asztalt a 250 ezerért. Tökéletes időzítés. Nem tudom, valahonnét láthatják az időbeosztásomat?

Délután fél négy után nem bírok magammal, megkeresem sms –ben egyik bennfentes ismerősömet. Na nem, ő nem a VDSZSZ –nél bennfentes, hanem a MÁV –nál. Biztosat ekkor még ő sem tudott mondani, de legalább beszélgettünk egy jót, miközben Csengődön próbált megölni az unalom a várakozás perceiben.

Hat óra előtt jött a hír, hogy nem lesz sztrájk, hanem majd csak hétfőn kezdik. Szokás szerint bizonytalan időre hirdették meg, hátha elhúzódik és akkor meg a hazajövetellel lesz gond.

 

2008. július 11.

Persze, hogy egy órával korábban felébredtem, mint ahogy terveztem. Kicsit lustítottam még, de óracsörgés előtt egy fél órával már talpon voltam. Ahogy az lenni szokott ilyenkor, mikor több idő jut csomagolni, valahogy mindig ráérek mindenre, aztán marad a kapkodás. A pakolás vége már pánikszerűen lett befejezve.

10 perccel vonatindulás előtt értem ki az állomásra, még jutott idő egy jó vasutas kávéra. A félegyházi vonaton összefutottam leendő vasutasnapi kitüntetettünkkel. Családjával épp oda igyekeztek. Persze, jó vasutas szokás szerint úgy intették le nekik a vonatot.

Hihetetlen módon késés nélkül sikerült felérnem a Nyugatiba. Volt idő elmenni venni a kamerába kazettát még, bár utóbb kiderült, még ez a mennyiség is igen szűken lett elég.

12 után néhány perccel megérkezett Feri barátom vonata is. Így, kettesben indultunk el, a csoport előtt, mert Bécsben tenni akartunk egy kis kitérőt. A BKV Zrt. Szolgáltatását igénybe véve áttroliztunk a Keletibe. Mire odaértünk a szerelvényünk már bent állt a csarnok 7 –en, de jó MÁV –os szokás szerint sikerült 20 perc késéssel elindulnia Lehár EC -vel. Komárom környékén megadta magát a légkondi is, az ÖBB –s kocsinkban. Mikor kellőképp meguntuk az izzadást, nekiláttunk megkeresni a baj okát. Meg is találtuk egy leoldott kismegszakító személyében, amit csak vissza kellett állítani. S láss csodát, megjavult a rendszer. Hogy erre a vonatszemélyzet miért nem volt képes, azt nem tudom. Lényeg a szolgáltatás magas színvonala.

Jó volt Bécsben leszállni az áporodott vonatról, a friss –igaz forró- városi levegőre. A West melletti Memoba modellboltba tartottunk. Fő a változatosság, hiszen január óta nem jártam egyben sem. Feri vett is a gyűjteményébe három kocsit, egy osztrákot és két románt.

Ezt követően a 18 -as villamossal folytattuk utunkat a Süd –re. Innen indult a milánoi vonat, és itt csatlakoztunk a csoport többi tagjához, de előtte még a pályaudvar környékén szétnéztünk modellbolt ügyileg és feltöltöttük készleteinket némi édességgel.

A bemutatkozás alatt sikerült gyorsan elvesztenem a fonalat. Több mint 20 vadidegen ember nevét próbáltam megjegyezni, mikor egyszerre nekem háromé is sok. Mindegy, volt nyolc napom rá, hogy felvegyem a fonalat.

Egy olasz négyszemélyes kusettban utazunk, Feri két húgával, Szilvivel és Krisztával. Kellemes útitársak voltak.

Fogalmam se volt, hogy merre tartott a vonatunk, mert a látott állomásnevek nem mondtak semmit sem. A táj, viszont csodaszép volt, amíg láttunk belőle valamit. Bántam, hogy otthon hagytam Ausztria -térképemet, lehetett volna követni a vonat útját. Végül is a szekrényben a helye, ott legalább nem kopik. Közben a másik kusettben lévő útitársakat átköltöztették egy hálókocsiba, mert nem volt jó a világítás náluk. Itthon biztos elintézték volna azzal, hogy éjszaka aludni kell, azt meg sötétben a legjobb Éjfél körül tettük el magunkat másnapra.

 

2008. július 12.

Reggel nyolckor keltett a hálókocsi -kalauz bennünket gyümölcslével, croassonnal és kinek-kinek igénye szerint kávéval, vagy capuccinoval. Jól esett így kelni, régen kaptam már ágyba a reggelit.

Kilenc óra után értünk be Milanoba, két óránk volt a nizzai vonathoz.

A Mussolini által építtetett monumentális pályaudvart épp renoválták, de így is lenyűgöző látványt nyújtott hatalmas belső tereivel és a falakat borító szobrokkal.

Tettünk egy rövid sétát a szintén a Duce által építtetett sugárúton a belváros felé. Ez is kissé túlméretezettnek tűnt a forgalomhoz képest és mintha nem lett volna befejezve, a semmiben ért véget.

Egy olasz kocsikból álló IC –ve utaztunk tovább. Kényelmetlen volt pláne, mert olyan helyet kaptam, hogy csak hátrafelé tudtam kinézni az ablakon. Ez rendkívül jót tett a nyakizmaimnak. Meg is szakítottam többször a nézelődés egy kis szundikálással. Próbáltam elcserélni a helyemet, de itt mindenki feltétlenül oda akart ülni, ahova az övé szólt. Bár voltak, akik rosszabbul jártak, mint én, mert néhány helye többször is eladtak (bevett olasz szokás), meg voltak olyanok is, akiknek olyan ülőhelyre szólt a jegyük, ami nem is volt a kocsiban. Ez azért történhetett, mert a foglalást fülkés kocsikra tervezték, ez meg termes volt. Az is érdekes, hogy a MÁV nemzetközi jegypénztárában semmilyen helyjegyet sem tudtak kiadni, de a Keletiben lévő maszek menetjegyirodában gond nélkül megoldották a problémát. No comment.

Jó lett volna feljutni olasz mozdonyra is, Kriszta segítségével ezt elő is tudtuk adni, de sajnos nem sikerült. Talán azért, mert két fő volt mindig elöl? Viszont mikor a masiniszták látták a videózást, vagy fotózást mindig kedvesen integettek. Lehet, hogy azoknál kellett volna próbálkozni.

Ventimigliában az olasz-francia határállomáson 75 perc késéssel sikerült elindulni, mert a mozdonycserét követően nem oldott fel néhány kocsi fékje. Tornáztak is rajta a kocsivizsgálók rendesen, mire el tudtunk indulni. Sajnos hiábavalónak bizonyult az igyekezetük, mert Mentonban nagy füstfelhők közepette megállt a vonat. Fékezve maradt három kocsi. Lett is nagy sürgés-forgás a vonat körül. A hiba csak akkor múlt el, mikor kiiktatták a kérdéses kocsik fékjét, de ezt valamilyen okból mindig vissza is iktatták. Persze, így meg az vissza is fékezett. Hiába próbálták a szemmel verést és a ráolvasást, a vége az lett dolognak, hogy mindenkit átszállítottak a vonatról, az utánunk jövőre. Egy aluljárón keresztül lehetett megközelíteni a másik peront. El lehet képzelni, mikor 6-700 ember túlméretes poggyászokkal nyomul lefelé a lépcsőn. Na, meg ezek a troli bőröndök. Nem ám, hogy kézben vinnék, hogy haladjon a sor, hanem húzzák szép lassan lefelé a lépcsőn. Hagy törjön a műanyag kerék.

Egyel több átszállással, 19 óra után értünk Biotba, a kempingbe. Sikerült gyorsan elfoglalni a lakókocsinkat. Hatan vagyunk a miénkben, Feri családja mellé kerültem. Ennek örültem is, így legalább nem volt mindenki ismeretlen. Táncolni ugyan nem volt hely, de kényelmesen el lehetett férni. A szülők aludtak a duplaágyas szobában, a lányok a nappaliban, mi pedig egy kis szobában, ahol két 60 cm széles ágy volt. Még jó, hogy nem vagyok nagydarab, mert így legalább elfértem a fekhelyemen.

Vacsora után a fiatalság levonult a tengerre. Lehettünk vagy tucatnyian, mert közben két család is érkezett autóval. A víz kellemes volt, bár kicsit hidegnek tűnt, hiszen a nap sem melegített már. A part ezen a szakaszon kavicsos volt, a tenger hírtelen mélyült, igaz csak tavi összehasonlítási alapom volt még. Szokni kellett még a sós víz ízét is. Elsőre nem esett jól.

A rövid mártózást követően visszamentünk a kempingbe. Lemostuk magunkról a tengeri sót, belehallgattunk az „felnőttek” megbeszélésébe a másnapi programról, majd Ferivel felballagtunk a néhány km –re lévő névadó faluba, Biotba.

 

23 óra volt, mire felértünk. A hangulatos zegzugos középkori utcácskák már kihaltak voltak, de a főtéren lévő éttermekben javában folyt az élet, a konyhákban a szakácsok még nagy sürgés-forgás közepette készítették el a kései vendégeknek a vacsorát. Szép kilátás nyílt a tengerpartra, a messzeségben pedig kivilágítva forgott a vidámparki óriáskerék.

Meg is néztük közelebbről, mikor visszaértünk. Minden játékra külön kellett megváltani a belépőt. 3 € -tól kezdődtek az árak, a plafon 20 € volt. Ezek a drágább játékok számomra már igen durva dolgokat takartak, ha fizetnének sem ülnék fel rájuk. Az egyiken a szabadesést lehetett kipróbálni, a másik pedig egy kétkarú emelő volt, melynek mindkét végén volt egy kosár, mely össze –vissza tudott forogni, az emelővel egyetemben. Már a látványtól is forgott a gyomrom.

Volt még a szórakoztató komplexumban Aquapark, Delfinárium, mini golfpálya, vadnyugati lovasbemutató. Tízegynéhány € -tól indultak az árak, de ha egyszerre több helyre is vett az ember belépőt, akkor sokkal olcsóbban megúszhatta a dolgot. A kétnapos „összvonalas” jegy 59 € volt. Minket a Delfinárium érdekelt volna, de sajnos nem jutott rá idő.

Háromnegyed egyre értünk vissza a lakókocsinkhoz. Egész jól aludtam, a kempingnek ezen a felén egész csönd volt ( 92 –es kocsi ), leszámítva néhány vitatkozó franciát, akiknek hajnalban támadt kedve egy kis eszmecserére. De ezt már csak a reggeli „fogmosásnál” tudtam meg a szomszédainktól. Átaludtam az egészet. ( Akkor sajnos még nem sejtettem, hogy ez lesz az első és egyetlen ilyen éjszakám. )

 

 

2008. július 13.

Vasárnap van. A szemétszállításra ébredtem, de nem tudom, hogy mikor, mert lusta voltam megnézni. Háromnegyed hétkor hagytam el az ágyat, hogy papírra vessem az előző napok történéseit, de kénytelen voltam megszakítani az írást, mert meghívtak a reggeli pálinkaosztásra. Cseppet sem bántam. Az írást a kempingben lévő utazási iroda elé kitett fotelekben folytattam, de közben megjött az irodás kiscsaj. Elég szúrós szemekkel nézett rám. Igaz, hogy ki volt írva, hogy az iroda vendégei részére, de hát mi is azok voltunk, és még a nyitás is messze volt, nem foglaltam senki elől a helyet.

A kései reggelit követően levonultunk fürdeni. Verőfényes napsütés fogadott minket, az égen egy felhőpamacs sem árválkodott –szemben az ígért 23 ºC –kal, felhővel, esővel. De, persze, ez senkit sem zavart. A tenger hullámzott a széltől, a víz is hidegebbnek tűnt elsőre, mint előző este. A hullámzás kisodort a partra néhány medúzát, ezeket néhány önjelölt kihalászta hálóval, és kivitték a partra száradni őket, de sajnos nem elég korán, mert Szilvinek sikerült az egyikkel közelebbi ismeretségbe kerülni. Pechjére. A nap erősen sütött, de ezt a szél miatt érezni nem lehetett. Még jó, hogy a napozásra szánt időt megfeleztük, mert így is sikerült kicsit leégnem.

 

A kiadós délutáni ebéd után elmentünk vonatozni, de előtte még az egyik házaspár kapott egy kis ajándékot. Némi zrikálási szándékkal.

Grasse volt az úticél. Egy villamos motorvonattal mentünk odáig. A vezetőálláson ketten utaztak, így csak a nyitott ajtóig jutottunk, de így is sikerült néhány felvételt készítni az útról. Az állomásról felkapaszkodtunk a belvárosba. Nagyon hangulatos volt a meredek hegyoldalon lévő utcákon mászkálni. Grasse a parfümgyártásáról híres. Az egyik gyárat útba is ejtettük, de csak kívülről néztük meg. Egyébként az üzemek látogathatók, szerveznek is ide utakat, többek között a kemping utazási irodája is. 

A főtéren a 14 -i ünnepségek előkészületei látszódtak, mint mindegyik városban, amit addig megnéztünk.

A vonatozásból viszatérve egy születésnapi ünnepségbe csöppentünk. A fiatalság két tagját köszöntötték meg a többiek. Az ajándékokat látván erre még odahaza elkezdtek készülődni.

23 óra tájába oszlott a tömeg. Többen a vidámpark felé vették az irányt, néhányan a lakókocsik felé, én viszont kimentem a tengerpartra néhány éjszakai felvételt készíteni Nizzaról és Antibes -ról. Mikor az Antibes –i erőd felé sétáltam a parton a megfelelő helyet keresvén a felvételekhez, megjelent egy biztonsági őr. Nem mehettem tovább, mert magánterületre tévedtem. Próbáltam rábírni, hogy hadd készítsem el a képeket a kinézett helyről, hiszen csak néhány méter választott el a kinézett helytől. Ő hajthatatlan maradt, én meg akkor hagytam abba a kérlelést, mikor az őt kísérő rotveiler megnyalta a térdemet. Jobb a békesség.

Ez után az egész strandot megkerülve megcsináltam a képeket, amik nem is tetszettek igazán. Úgy döntöttem, hogy erre az éjszakára ráhagyom az egészet, majd próbálkozok valamelyik este még. Hátha lesz még jobb is. Éjjel egykor kerültem ágyba.

 

2008. július 14.

A rövid alvást követően már 6 órakor felébredtem. Kivonultam zuhanyozni a közös zuhanyzóba, hogy ne zavarjam az alvókat. 19 ºC –ot mutatott az udvaron lévő hőmérő. Nem vert ki az izzadság, míg visszaértem. A reggeli ébresztőig visszabújtam az ágyamba, és rádiót hallgattam.

7 óra körül kezdtek el mozgolódni a többiek. Az ősök elmentek a kemping területén lévő boltba, de az csak fél nyolckor nyitott ki. Így a szomszédságában lévő pékségből került friss sütemény az asztalra. 8Bagett 0,8, töltött sütemények 1 € -ért.)

Erre a napra az uticél St. Tropez volt. St. Raphaelig vonatoztunk, majd ott hajóra szálltunk. Cannes -ban állt egy kicsit a vonatunk, így meg lehetett vizitálni a mozdonyunkat, mely egy 25500 –as volt. A vezetőállás a szokásos képet mutatta, a géptérben viszont majdnem minden le volt burkolva, ott nem látszott sok minden. Sajnos, utazni nem lehetett rajta.

St. Raphaelben odafelé egy, vissza jó másfél óránk volt. Lehetett nézelődni a tengerparton lévő bazársoron és fagyizni. 10-20 m –ként álltak a különböző fagyispultok, mindenféle fagylalttal. Egy gombóc 2, két gombóc 3, három gombóc 4 € volt. Bőséges adagokat mértek, mert ahelyett, ahogy nálunk szokás, hogy többször lehúzzák a kanálról a felesleget és homorú lesz a gombóc alja, itt úgy merítették, hogy maradjon rajta. Ha kevesellte az eladó a lelógó „felesleget” inkább tett még hozzá.

St. Tropezba a tervezett két óra helyett egy óra alatt átért a hajó. Három óra jutott várost nézni. (17 € volt a retúr hajójegy.)

Ez a város megtekintésére bőven elegendő volt ennyi idő. A belváros, a régi csendőrségi épülettel -a Luis De Funes -filmekből- és két templommal, a kikötő az ott hemzsegő jachtokkal, a város feletti erőd közel feküdt egymáshoz. Ez a város is lehetne bármelyik a Riviérán, nem sokban különbözik a többitől. De, hogy mitől lett ilyen felkapott, azt nem sikerült megfejtenem. A kikötőben szinte egymást taposva bámulták a hajókat a szájtáti turisták, hátha feltűnik egy híresség. Brrr…

 

 

Visszafelé a hajóút még gyorsabban eltelt, köszönhetően annak, hogy a hullámzás álomba ringatott. St. Raphaelben megtámadtuk vonatunk vezérlőkocsiját. Rendes volt a mozdonyvezető, mert Cannes -ig ott lehettünk mellette. Ugyan ő csak franciául beszélt, mi meg nem, de azért sikerült néhány dolgot megtudnunk. Az tűnt fel, hogy a műszerek között volt egy motorfordulatszám-mérő is, amit nem igazán tudtunk mire vélni. Erre rákérdeztünk és megtudtuk, hogy néhány kapcsoló átkapcsolása után alkalmas dízel mozdony vezérlésére is a berendezés. 1970 –ben gyártották. Idehaza a 70 –es évek közepén sikerült vezérlőkocsit gyártani, persze külön-külön a V43 –hoz és az M41 –hez. Nálunk vajon ezt miért nem lehetett a mai napig „kitalálni”?

Cannes -ban megszakítottuk az utat hazafelé egy rövid városnézés erejéig. Itt is úgy éreztem, hogy ha nem lenne a Filmfesztivál, akkor ez a város is beállhatna a többi közé, ugyanolyan lenne, mint a többi.

Néhányan itt maradtak megnézni az esti tűzijátékot. Nekik bizony Antibes -től gyalogolni kellett már a Biotig, mert az utolsó vonat nem állt meg ott. Tűzijátékot már láttam, így nem különösebben vonzott az esemény, pláne, hogy több órát kellett volna addig még elütni.

Míg elkészült a vacsora –tejszínes-gombás ragu- volt idő egy kis esti fürdőzésre. A tenger erősen hullámzott. Lehetett élvezkedni, ahogy partra dobta az embert, majd a visszavonuló víztömeg próbálta visszasodorni, jó néhány kavics társaságában. Igencsak vigyázni kellett a fürdőgatyára, nehogy anélkül maradjon az ember.

 

2008. július 15.

Ez a nap se a pihenésről szólt. Reggel 6 –kor keltünk, úti célunk az olaszországi Cuéno volt. Igazából nem is tudtuk, hogy mire vállalkozunk, csak reméltük, hogy nem bánjuk meg. Úgy gondoltuk, hogy útközben érinteni fogjuk már az Alpokot.

Hűvös volt a reggel, az udvari mérce 16 ºC –ot mutatott, de a nizzai vonaton ennek ellenére ment a légkondi. Itt átszálltunk Breil felé egy dízel motorvonatra. Nizza után rögtön bekanyarodott a vaspálya a hegyek közé. Nagyon hangulatos volt a vonalvezetés, tele alagutakkal, már-már kissé sok is volt belőlük. Néhol sűrű egymásutánban követték egymást, és a 90-100 –as tempónál éppen csak feltűntek a környező hegyek csúcsai.

Breilben egy olasz dízel motorkocsira szálltunk át. Hasonló tempóban folytattuk utunkat Cunéoig. A város egy hegynyúlványról ereszkedik alá három irányban, a völgyek felé. Csodálatos panoráma veszi körbe: Torino irányába dombokká szelídülnek a hegyeket, másfelé tekintve viszont 3000 m fölé törő bérceket láthattunk.

A történelmi belvárosban sok szép, jó állapotú ház sorakozott, az összképet némileg elrondítva a Fő teret és a környező utcákat elborító kirakodóvásár.

13 órakor indultunk vissza. Brielig ugyanazon az útvonalon mentünk, de ott már Ventimiglia felé vettük az irányt. Így a vonat visszament Olaszországba.

Ventimiglia állomásán tátottuk a szánkat jó fél órán át, majd odasomfordáltunk vonatunk mozdonyához. Megvártuk, hogy a svájci vasútfotósok elmenjenek messzebb és felkopogtunk a gépre. S láss csodát, sikerült feljutni megint egy 25500 –ra, de ezen most maradhattunk is.

Egy nagyon közlékeny kollégával ismerkedhettünk meg, bár ezt kissé megnehezítette a francia nyelv nem ismerete. Megismerhettük egy kicsit a mi Szilinkhez hasonló mozdonnyal. Kifehéredett egy fekete folt is: megtudtuk, hogy hogyan képes menni az 1500 V –os egyenáramú gép a 3000 V –os hálózaton. Nagyon egyszerűen: sorba lehet kapcsolni a motorokat. Megtudtuk, hogy hol volt a II. világháború előtti francia-olasz határ és láthattuk néhány híresség tenderparti nyaralóját is.

Láthattunk még egy elmés szerkezetet is: a nyílt vonalon néhány helyen a lassújelek előtt felvett a vonatbefolyásoló berendezés egy jelet, majd mire a mozdony a lassan bejárandó részhez ért, már le kellett fékezni az engedélyezett sebességre, mert ha ez valami oknál fogva elmaradt volna, azonnal megállította volna a vonatot a berendezés. Viszont némi ellentmondást véltünk felfedezni, hogy a fényjelzők jelzési képei nem jelentek meg a vezetőálláson. Maradt még homályos folt a francia vonatbefolyásoló berendezés működése terén.

Nizzáig vitte a vonatot mozdonyvezetőnk, őt ott leváltották, ami kimerült abban, hogy ő leszállt, az új vezér meg fel. Az írt egy sort valami üzemnapló -féleségbe, aztán kész volt minden. Mielőtt még elment volna a régi mozdonyvezető, szólt pár szót érdekünkben az új kollégának, így Biotig végig fent maradhattunk.

Farkaséhesen estünk be a szállásra, de tökéletes volt az időzítés, mert éppen elkészült a kései ebédre szánt leves és palacsinta. Gyorsan bedobtunk pár falatot, és már mehettünk is a szomszédba, ahol már összeült az egész csoport, hogy születésnapja alkalmából tortával köszöntse Káplár Sanyit.

Ezután kollektív fürdőzés vette kezdetét, majd késő este éhségünket a tábori pizzériában csillapítottuk.

Hozzátartozott a naphoz még az is, hogy kiderült, ezen a napon lett volna a befizetett hajókirándulás, nem csütörtökön, ahogyan azt korábban lelevelezték az utazási irodával. Sajnos senki nem vette észre, hogy kapott papíron már kedd szerepelt. Az iroda csak annyira volt segítő kész, hogy megkaptuk a nekünk szánt szendvicseket és üdítőt. 45 € elúszott.

 

2008. július 16.

Erre a napra befizettünk az itteni utazási irodába egy buszos kirándulásra. Az úti cél a Verdon -kanyon volt.

9 –kor indult volna a busz, de kis csoportunk két jeles képviselője késve jelent meg. Az utazási irodás kiscsajt majd szétvetette az ideg a késés miatt. Nem különben a sofőrünket.

Egy óra út után megálltunk egy kávészünetre –hogy miért, azt senki sem tudta, mert igazából igény nem volt rá- majd a névadó faluban piknikezni. Volt rá adva fél óra, ezalatt felszaladtam a falu fölé magasodó templomdombra videózni. A szép kilátás miatt megérte a fáradságot.

Innen már csak néhány km –re volt a kanyon bejárata. A szurdokvölgy egyszerűen gyönyörű volt. Beszéljenek a képek:

 

 

 

 

 

 

Néhány fotómegállást kivéve meg sem álltunk a kanyon aljánál lévő Lac de St. Croix –tóig. Itt szélnek is lettünk eresztve 16:15 –ig, kb. két óra hosszára.

Vizibiciklit béreltünk, és egy félórányit feltekertünk a tavat tápláló folyócskán, a kanyonba. Kellemes hőmérsékletű volt a víz, jóval hidegebbre számoltam. Fürödtem is egyet.

 

Persze 16:15 –re nem sikerült mindenkinek visszaérni a buszhoz. A sofőr el akart menni az utasai nélkül is, mondván, hogy menetrendje van. Ott rinyált nekem angolul. 10 perccel később már mindenki a buszon volt, indulhattunk.

Érezhetően más stílusban gurult velünk a busz. Lehet, hogy a vezető –holland lévén- sodort magának egy dzsointot a várakozás unalmas óráira?

Sötétedés után Feri elkisért a Antibes -i  -erőd fotózására. Jobbak lettek a képek, mint előzőleg. Közben a parti diszkóban tűzijátékot rendeztek. Mivel jól látszódott, megnéztük.

 

2008. július 17.

Ma végre nem az óracsörgés, vagy a szemétszállító csörgése ébresztett, hanem a sülő szalonna illata, valamikor 9 óra körül. Készült a rántotta reggelire.

A csoport nagyja már délelőtt elment Monte Carloba, mi hármasban maradtunk, Szilvi, Feri és én. Felsétáltunk Biotba, megnézni a városkát nappal is, és nem utolsó sorban venni valami szuvenírt. 11 –re értünk fel, ekkor még igen csak éledezett a város. A legtöbb boltos még csak pakolta ki a portékáját, a pincérek is a székek kihordásával voltak elfoglalva. Na, ja, ahol belehúznak az éjszakába…

Bejártunk egy csomó üzletet, sétáltunk a középkori belvárosba, és már jöttünk is vissza. Szilvi legnagyobb örömére pont elcsíptünk egy buszt, ami 1 € -ért levitt minket a vidámparkig. Így legalább maradt idő egy fürdésre, mielőtt elindultunk volna mi is Monacoba.

A Formula 1 –ből ismert városállamszép volt, de zsúfolt is. 

Szinte a létező összes helyet beépítették már, ahol meg volt még szabad terület, ott épp építkeztek. A hegyoldalról csodálatos panoráma nyílt volna a Földközi-tengerre, ha a sok toronyház és daru nem rondított volna bele. A házak teteje meg be volt füvesítve, fásítva, hogy ezáltal is több legyen a zöld. Nálunk meg még az is nehézséget okoz, hogy ne ázzon be a panel…

Megnéztük a Jardin Exotique botanikus kertet. Itt többnyire óriás kaktuszokat láttunk, a hegyoldalon.

Volt még egy cseppkőbarlang is, de ez sajnos nagyon le volt rabolva. Alig lehetett látni ép cseppkövet.

Ezt követően átbuszoztunk a Hercegi Palotához, sétáltunk a Monacoi-sziklán, betértünk a katedrálisba, majd lesétáltunk a Kaszinóhoz.

A kisebbikbe be is mentünk szétnézni. Terveztem, hogy játszok egyet, de mikor láttam, hogy meddig tart 100 €, letettem róla. Egy tag odaadott egy százast a krupiénak, az adott cserébe zsetont, majd megpörgette a golyót. Közben a játékos lepakolta a zsetonjait. Ezután röviddel meg is állt a golyó. A krupié meg beseperte az elvesztett zsetonokat. Ennyi volt…

Volt egy bankjegykiadó-automata is a játéktérben. Volt forgalma, nem is kicsi. A nyerőgépeket fénylő szemű kuncsaftok tömték tele, de nyertest nem láttunk. Inkább megtartottam a pénzem, gondolván, elfagyizzuk. De ettől is elment a kedvünk, mikor megláttuk az árát: gombóconként 3,5 €.

Visszafelé nem állt meg a vonatunk Biotban, ezért túl kellett menni Antibesig, azt ott átszállni és vissza. Kicsit sikerült megfuttatni magunkat, mert késve érkeztünk, és rosszfele indultunk el, hogy átmenjünk a másik peronra. Szemből pedig mintha a vonatunk világított volna már. Pedig nem.

 

2008. július 18.

Ma külön utakon jártunk. Pótcsaládom nagyobbik fele Grasséba ment, parfümgyárat nézni. Hozattunk szappant. Igaz, hogy jóval drágább volt, mint általában, de messze ennek volt a legjobb illata. A kisebbik lány, Kriszta délig aludt, hiába, kissé megviselte az éjszakai élet.

Ferivel Nizzába igyekeztünk. Ez már egy igazi nyüzsgő nagyváros képét mutatta. Cipőbolt cipőbolt hátán volt, óriási leárazásokkal. Meg is néztünk vagy 10-15 –öt, hogy legyen mit hazacipelni. Az otthoni ár feléért lehetett kapni márkás lábbeliket.

Nézelődtünk a történelmi belvárosban, megnéztük a piacot, ahol jégre pakolva árulták a különböző tengeri herkentyűket, felkapaszkodtunk a nizzai vár maradványaihoz, ahol most park van, vízeséssel.

Este összeverődött a társaság a tengerparton. Majdnem mindenki együtt volt. Próbáltam még barnulni, de már a lemenő nap sugarai kevésnek bizonyultak. Vagy túl sok volt a faktorszám?

Az esti pálinkaosztásnál tudtam meg, hogy volt egy kis afférjuk a fiataloknak és néhány lélekben fiatalnak a kempingben lévő strandon, a felügyelővel. Sikerült felhergelniük a tulaj lányát, melynek eredményeképpen 19:20 –kor jött az ukáz, hogy 21 óráig el kell hagyni a srácoknak a kempinget.

Kilencre vagy 15 –en átvonultunk az ominózus lakókocsihoz, ahol már a Dumareizen utazási irodás kiscsaj segedelmével folyt a volna a költöztetés. Szó szót követett, megjelent egy félvér francia-algíriai seggfej is, akinek majdnem sikerült verekedést is szítania, de szerencsére volt a kempingesek között is normális, aki csitítani próbálta emezt. Egy esetleges verekedés miatt biztos mi húztuk volna a rövidebbet a hatóság előtt. Akik –mivel  kihívták őket- meg is jelentek.

Telefonon keresztül próbáltam tolmácsoltatni egy franciául beszélő ismerősömmel, de sajnos nem mentünk sokra, mert állítólag a szomszéd lakókocsiban lévő angol vendégek is panaszkodtak a srácokra, hogy már három napja nem tudnak aludni miattuk. A cseh szomszédok hiába bizonygatták, hogy nem zavartak senkit sem, közölte a tulajdonos hölgy, hogy az angolok visszatérő vendégek, és sok pénzt hagytak már ott neki. Csak ez számít.

A policáj kemény képviselői kivezették a kempingből az öt gaz rendbontó magyar latort,  akik aludhattak a tengerparton. St. Topezban fényes nappal drogot árultak a régi csendőrség épülete előtt. De hát ez korántsem volt akkora probléma, mint néhány jókedvű nyaraló magyar turista.

Később kimentünk látogatóba a tengerpartra. Különösebben nem tűntek szomorúnak a srácok a kinti éjszakázás miatt. Még örültek is a visszakapott szállásdíjnak. Ellenben az idősebbek rendesen fel voltak látva a történteken. Nehezen csitultak el a kedélyek.

Az angoloknak is lett egy kis meglepetés reggelre. Remélem, a felkelő nap sugarai rászárították a tojást az autójukra.

2008. július 19.

Eljött a hazaindulás napja. Korán reggel ott toporgott a dumareizenes csaj az irodájában, hogy átvegye a szállásokat. Néhány –amúgy kitakarított- wc –t újramosatott. Gondolom, élvezte a helyzetét, mint az a néhány nem odavaló arc, mikor katona voltam. Ott is előszeretettel takaríttattak újra mindent, mert nem felet meg nekik. Persze amikor visszajöttek, mindent rendben találtak. Pedig hozzá sem nyúltunk. Most is így kellett volna.

Az biztos, ha nem muszáj, nem érdemes velük legközelebb kezdeni. Ezt javaslom mindenkinek, aki velük akarna utazni. Nem kezelik egyenrangúan az ügyfeleket. Előző este a kiscsaj azt hangoztatta, hogy meg kell tanulni angolul vagy franciául, és nincs gond. A főnöke meg egyszerűen idegbeteg volt. Nem is tudom, hogyan kaphatott autóbuszra jogosítványt.

Történt egyik reggel, hogy az egyik lakókocsinál kifogyott a gázpalack. Se melegvíz a zuhanyzáshoz, se gáz a főzéshez. Roppant segítőkészen közölték, hogy majd 9 után kicserélik, mert akkor nyit az iroda. Ja, hogy már 8 –kor ott voltak, az nem számít. Meg a magyar vendég sem.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy legközelebb is a Camp du Pylone –ban akarunk –e megszállni. Van választék a környéken éppen elég.

Nizzáig személyvonatoztunk, majd ott átszálltunk a milánói vonatra. Ez annak a párja volt, amivel jöttünk. Ismét volt foglalásunk, ami nem is volt baj, mert sokan voltak. Ismét el lehetett csodálkozni, hogy mennyi retardált ember utazik: le van írva egy cetlire a helyük száma és a kocsiszám, ahol az van, de annak ellenére, hogy minden –érthetően- feliratozva van, nem találják.

Mellénk egy amerikai család telepedett le, két nagyszülő, anyuka és két csemetéje. Hátrébb francia, majd olasz fiatalok ordítoztak. Nem tudnak csendben beszélgetni ezek a mediterrán vidékiek.

Látszólag minden ok nélkül 30 perc késéssel érkeztünk meg Milánóba. Megy ez az olaszoknak, mint nekünk.

Itt volt négy óra városnézésre. Vettünk 3 € -ért napijegyet, ez három vonaljegy árának felet meg. Metróval menntünk be a városba. Kicsit elbizonytalanodtunk az aluljáróban. Egy idősebb hölgytöl próbáltam angolul némi információt szerezni, de mikor megszólítóttam rémülten a hóna alá csapta a táskáját és szaladni kezdett. Jó lehet itt a közbiztonság. 

A Dómnál lepattantunk a csoporttól. Az erődig együtt mentünk a lányokkal, közben útba ejtettük a milánói Scalát, kár volt. Egy világ dőlt össze bennem. Sokkal kisebb volt, mint gondoltam és ronda.

 

A várnál szétváltunk, ők vásárolni mentek, mi folytattuk a városnézést.

Beültünk az erőddel szembeni sétálóutcán egy pizzériába vacsorázni. Bár ne tettük volna. Több mint egy órát kellett várni a pizzákra, mert a szakácsok egyszerre vacsoráztak. Szép kényelmesen, nem is izgatták magukat, hogy odakint telt ház van. Sokat kellett várni a számlára is, utána pedig arra, hogy a visszajáró pénz vissza is járjon. Borravalót nem is akartunk adni, de sajnos fejenként felszámoltak 2 € -t a kiszolgálásra a számlán. Valószínű, másként senki sem adott volna egy kanyi vasat sem. A legbosszantóbb az volt, hogy reklamálni sem tudtunk. Voltak szerencsésebbek, akik tudtak, de a pincérek válaszul csak a vállukat rángatták.

Sajnos a hely nevéből csak a C kezdőbetű maradt meg, meg hogy sárga asztalterítők voltak. Kerülje el mindenki nagy ívben a környékét is!

Milánóból egy mezei gyorsvonattal utaztunk tovább Velencébe. Sajnos csak Mestreig mentünk, így nem volt alkalmam kicsit szétnézni a városban. Itt vártuk meg azt a vonatot, amivel egészen Bécsig utaztunk.

 

2008. július 20.

Fülkéjeinkért meg kellett küzdeni, mert foglaltak voltak. Nekünk szerencsénk volt, mert az ott lévő hölgy tudott magyarul, és így szót tudtunk érteni vele. Odébb egy idióta olasz nő ült bent, három irdatlan nagyméretű bőrönddel. Oda kellett hívnom a kalauzt intézkedni, hogy kimenjen. Persze, a táskáit bent akarta hagyni, de akkor meg a többieké nem fért volna. Hosszas huzavona után csak kikerültek a bőröndök is a fülkéből. Olaszul ugyan nem értek, de gondolom, a nő nem dicséretekkel halmozott el minket a folyosón. Folyamatosan óbégatott befelé a fülkébe, s mikor rájött, hogy ez hatástalan, egy pénzérmével kezdte el kopogtatni az ajtót. Ettől zengett az egész kocsi. Nem tudom, mennyi idő múlva unta el az a hölgy, aki a mi kupénkban ült korábban, de odament némi nevelési célzattal. Lett is nagy üvöltözés újfent némi lökdösődéssel és hajtépéssel, majd ezt pár perc csönd követte, de csak újrakezdődött a műsor. Egészen Udiniig tartott, ott szállt le a dilis tyúk. Ekkor végre csend lett.

A bécsi átszállást követően rendben megérkeztünk Budapestre. Itt a csoport pánikszerűen elhagyta a szerelvényt, én meg mire bezártam a fülkét és lementem, hogy elköszönjek, már hűlt helyüket találtam. Ezért itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elköszönjek tőlük, örülök, hogy megismertem őket és remélem, fogunk még találkozni.

Mire ezeket a sorokat leírtam, a vonatom az első 10 km –en össze is szedett 20 perc késést. Ja, hogy hazaérkeztünk…

 

 

Zolas

 

 

 

 

 

      Jó néhány éve már, hogy az év eleji szabadságot Szlovákiában töltöm el, túrázással. Idén ezt máshogy terveztem, mert a csapatnak -akikkel menni szoktam- megcsappant a lelkesedése a hótaposás iránt. Úgy gondoltam, hogy ez idén elmarad, helyette irány Spanyolország, vonattal. Nos, ez meg is történt, de előtte még János barátom rábeszélt egy februári kirándulásra.

      Nem volt nehéz dolga, mert már nagyon mehetnékem volt. Azt mondta, hogy mindegy, hova megyünk, csak menjünk valamerre.

      A Szlovák Paradicsom mellett döntöttem, az északi részén lévő Hrabusicei (Káposztafalva) kiindulóponttal. Ez vonattal viszonylag könnyen megközelíthető, és ezt a részt télen még nem láttuk.

      A társaság nagyobbik felét János verbuválta: két személy jött vele, Péter és Tibor. Hétfőre vártunk egy régi cimborámat is, hogy csatlakozik hozzánk.

 

2008. február 23.

 

      Hajnali 1-kor ébredtem. Igaz, az óra 2:10-re volt beállítva. Visszaaludni már nem is bírtam. Lehetett nézni a plafont az óracsörgésig. Kényszerűségből keltem ilyen korán. El kellett érnem Pesten a Keletiben a 8:35-kor induló Bemet. A következő vonattal ez már necces lett volna.

      6:10-re értem fel. Bőven volt idő reggelire és kávéra. Nagyon nehezen múltak el a percek, az órák, de végre-valahára elérkezett az indulási idő.

      Úgy volt megbeszélve, hogy Tibivel a vonaton fogok találkozni, a többiek pedig Miskolcon jönnek. Neki megvolt elvileg az én számom, nekem az övé viszont nem. Elindult a vonat. Se telefonhívás, se Tibor. Gondoltam vagy nem jön még sem, vagy elment Miskolcra ő is.

      Megszunnyadtam a vonaton, de csak Gödöllőig tartott az álmom, mert óracsörgésre ébredtem. Tibi volt az. Ennyi ideig tartott kideríteni a telefonszámomat, mert elfelejtette elmenteni azt korábban. Pár perc múltán meg is talált az első kocsiban. Így már rögtön gyorsabban telt az út Miskolcig, ahol a többiek is megérkeztek.

      Kassán átszálltunk a poprádi gyorsra, majd a Tátra kapujában a 13:37-es kassai személy lett volna a cél Vydrníkig, de ezt az orrunk előtt menesztették el. Különösképpen a forgalmászt nem zavarta a dolog, mert a vonat leintése helyett csak megrántotta a vállát, és kész. Csatlakozásra nem vár… Így volt egy óránk egy gyors bevásárlásra a közeli Billában. Ebéd közben meg lehetett gyönyörködni a Tátra csodálatos havas bérceiben.

      A vydrníki állomástól gyalog kellett mennünk Hrabusicére, mert buszcsatlakozás nem volt. (A napi 5-6 buszt nem sikerült a vonatokhoz igazítani) Jó fél óra volt az út a Yellow Paradisig, ahova a szállást sikerült foglalnom. Itt az olcsóbb szállást kértem (300 SK/fő/éj), de szerintem a kifogástalan volt ez is. Az összezsúfolás helyett két szobát kaptunk, hogy kényelmesen elférjünk.

      Mivel már eléggé későre járt, nem indultunk neki túrázni, mert tartottunk a sötétedéstől, ehelyett megterveztük a következő napok programját: vasárnapra Vel’ky Sokol és a Piecky, hétfőre Vernár és a Predná Hola, keddre pedig operatív módon valamelyik létrás szurdok volt a cél.

      Este elsétáltunk a faluba, hátha találunk nyitva éttermet, de nem. Kihalt volt minden. Látszott, hogy nagyon szezon előtt voltunk.

      Nyolc körül megjött a házigazda fia, elintézni a papírmunkát. Ismételten bebizonyosodott, hogy nem ártana megtanulni rendesen egy idegen nyelvet. Na nem neki, hanem nekünk. Ő jól beszélt angolul.  Vagy negyed órába is beletelt, míg megértettem magam, hogy akit hétfőre várunk, az nem biztos, hogy tud jönni. Ugyanis szerveződött a VDSZSZ-féle vasutassztrájk. Utólag bebizonyosodott, hogy ez csak annyiban volt sikeres, hogy társunk nem tudott kijönni hozzánk.

 

2008. február 24.

 

      Fél hétkor keltünk. Gyors reggeli után már a fél nyolcas vasárnapi harangszó úton ért bennünket. Boltot kerestünk, de nem találtunk nyitva egyet sem. Szerettünk volna ezt-azt venni, biztos, ami táskában van. Kicsit rossz kedvvel töltött el, mert úgy éreztem, hogy a következő vásárlásig kevés a kajám.

      A piros jelzés vitt ki minket Káposztafalváról Podlesokig, a köves úton. Ez száraz volt, az alacsony területeken nyoma sem volt a hónak. Az ég felhős volt, de így is remek panoráma nyílt a Tátrára. Podlesok teljesen kihalt volt. Két vendéglátó-ipari egységen kívül nem volt nyitva semmi sem. A  kempingben is volt hely bőven. Nem szedtékj a parki belépőt sem, ami 40 SK lett volna egyébként. Két év alatt sikerült a belépő árát megduplázniuk, bár azt is meg kell említenem, hogy a fejlesztések nyomai látszottak. Új doronghidak, rozsdamentes acéllétrák, kis töltés a patakmeder szélén, hogy a túrázó száraz lábbal tudjon haladni.

      Sétánkat a zöld jelzésen folytattuk Sokolig. Píla után már ízelítőt kaptunk arról, hogy milyen a téli Paradicsom.

      Sokolon szétvált az út. Nekünk a sárgán kellett tövábbmenni a Nagy-Sólyom -völgy felé. A Sokol-patak mellett vezető út tiszta jég volt, méghozzá a csúszósabb fajtából. Ez eléggé visszavette a tempónkat. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, és az ember máris a földön találta magát. Bambaságomból engem is hamar visszatérített a fájós könyököm.

      Minél fentebb értünk, annál több volt a hó. Kezdetben a doronghidak jól járhatók voltak, de az utolsó két szakaszon nagyon kellett vigyázni, mert a tetejükön 10-20 cm vastag fagyott hóréteg volt. A vaslétrákkal szerencsénk volt, mert nem voltak lefagyva, miközben a mellettük lezúduló vízesések gyönyörű jégszobrokat alkottak.

      Felértünk a Glacká Cestára. Itt megtanácskoztuk, hogy a Piecky meglátogatása idő hiányában elmarad, mert félő volt, hogy közben ránk esteledik. Helyette a piroson folytattuk. A Suchá Belá vrcholon magyar túrázókba botlottunk. A Malá pol’anán rátértünk előbb a kék, majd a sárga jelzésű útra Pod Vtácimig. Ekkor szétváltunk. Engem a gyomrom a falu felé húzott, a többiek viszont elindultak Klastoriskora. Gyorsan leértem, mert 800m alatt szinte már nyoma

sem volt a hónak.

      Társaimmal már csak este találkoztam a szálláson. Elmesélték, hogy tettek egy rövid kitérőt a Kyselbe. Erről a nem mindennapi kitérőről Jani felrepedt, vérző álla is tanúskodott.

      Lefekvés előtt összeült a családi kupaktanács. Meghánytuk-vetettük a másnapi utat, és arra a megállapításra jutottunk, hogy elnapoljuk a vernári kirándulást. Hiába indultunk volna reggel 6-kor, nem volt biztos, hogy elérjük a vonatot, mert időtartalék az még így sem lett volna. Az 1400-1500 m magasan lévő Smrecinské hágón való átkelés nagyon bizonytalan lett volna, a hóviszonyok miatt.

      Elalvás előtt még rádióztam egy kicsit. Remekül lehetett fogni a szobánkban a Slágert. Bemondták a hírekben, hogy másnap kezdődik a szokásos sztrájk odahaza. „Hurrá!”

 

2008. február 25.

 

Ezen a napon is fél hétkor keltünk. Sietni nem volt miért, mert Igló volt a cél, és ez könnyű túrának ígérkezett. Sikerült bevásárolni is. A fenti boltba hiába mentünk, mert 7 órakor még friss pékáru nem volt, viszont a központban levő kis üzletben kaptunk mindent, amire szükségünk volt.

      8 után indultunk kirándulni. Mivel a falu utolsó utcájában laktunk, célszerűen levágtunk a fatelep mellett a zöld jelzésre, majd a kéken Podlesok felé fordulunk.

      Innen a rátértünk a piros útra, arra, amelyiken előző nap lefelé jöttem. Akkor nem volt olyan izzasztó, mint hétfő délelőtt. Elég hamar soknak bizonyult a több réteg ruha. Bár még mindig jobb levenni, ha több van, mint ha nem lenne mit felvenni, amikor kellene.

      Nad Podleskomnál a sárgára fordultunk, ezen mentünk fel a menedék-kői karthauzi kolostorromhoz. Itt a korai órában nem volt senki sem rajtunk kívül. Megnéztük a néhai paplakot, és a tegnap esti kisebb vitát kiváltó virágot az étterem ablakában. Művirág volt.

      Miközben felkapaszkodtunk a 838 m magas Certova sihotra, gyönyörű kilátásban volt részünk a környék hegyeire. Száz ágra sütött a nap, egy kósza felhő sem volt az égen, egy szál pólóban süttettük magunkat.

    A kéken ereszkedtünk lefelé a Fehér-patakhoz. Ezen átkelve ismét belecsöppentünk a télbe. Az árnyékos Hernád-völgybe nem hatoltak be a napsugarak. Minden tiszta jég volt. Csingóig folyamatosan estünk-keltünk az úton. Néhányszor csak a lélekjelenlétünk mentett meg attól, hogy beleszánkázzunk a Hernádba.

      11 órakor kaptam a hírt, hogy ötödik társunk nem tud jönni, mert hiába ért véget reggel 9-kor a vasutassztrájk, már nem érte el a Keletiben a vonatát.

      Csingó után a zöld út kaptatójára fordultunk rá. A emelkedő után a Sovia skalán gyönyörű panoráma kárpótolt minket a fáradozásért. Szépen látszttak a Poprádi-medence környező falvai, bár ekkor már viharos szél kíséretében felhők gyülekeztek a Tátra bércei felett.

      A Szepesség központjába a sárgán értünk be, miközben elballagtunk a rómska osada mellett. Ez a térképen is fel volt tüntetve, így a gyanútlan túrázó időben fel tud készülni az esetleges „barátságos” fogadtatásra. Itt semmilyen problémánk nem volt, de idehaza már értek kellemetlen faluszéli meglepetések.

      A város impozáns főterén érdemes tenni egy sétát. Számtalan szép felújított épület veszi körül templommal, színházzal és múzeummal. Sikerült végre enni egy jó sztrapacskát egy étteremben. Igló többi része nem volt rám nagy hatással, leszámítva a vacsora mellé elfogyasztott borovicskát.

      A 17:17-es vonattal utaztunk vissza Vydrníkbe. Már sötétben kellett megtennünk a hátralevő kis szakaszt Hrabusicéig.

 

2008. február 26.

 

      Fagyos reggelre virradtunk. Párás ködfelhőbe burkolóztak a környék hegyei. Biztatónak tűnt, hogy felhő nem volt az égen, remélni lehetett a jó időt.

      Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Első célunk a Suchá Belá volt. Most is az előző napi útvonalon értük el Podlesokot.

      A szurdok szinte minden bevezetés nélkül elkezdődött, hirtelennek tűnt az egész a Velky Sokolhoz képest. A patakot vastag jégpáncél borította.

A levegő is érezhetően hidegebb volt. Rosszat sejtettünk az előttünk álló útról. Ezt erősítették a köveken látszó szögescipő-nyomok. Az ijedség gyorsan elmúlt, mert az ösvényt beborító jég nem volt csúszós, köszönhetően annak, hogy a felszínét a fákról lehulló levélszemét borította. Kis odafigyeléssel könnyedén lehetett venni az akadályokat. Sem a doronghidakkal, sem a létrákkal nem volt gond. Kényelmes, nézelődős tempóval 3 óra alatt sikerült felérni a tetőre. Igaz, két csapat is megelőzött minket, de hát nem is siettünk sehova.

  A Suchá Belá vrcholon ebéd közben megbeszéltük a folytatást is: bejárjuk a Maly Kysel’t. Közben befutott egy újabb csapat is, talán azok a magyar fiatalok, akiket vasárnap ugyanitt láttunk. Érdeklődtek, hogy visszafelé járható-e a Suchá Belá. Finoman próbáltuk a tudtukra adni, hogy ez egy egyirányú út, de nem hatotta meg őket.

 

    A Maly Kysel’ volt talán a legizgalmasabb az összes szurdok között. Itt szinte mindent csúszós jég borított a hidaktól kezdve a létrákon át a sziklafalakig. Sok helyen a patakmederben kellett gázolni, de az azt beborító jégpáncél már nem bírta el az ember súlyát. Lehetett ügyeskedni, hogy minél szárazabb lábbal ússzuk meg a kalandot.

 

 

Mikor a nehezén túljutottunk, beindult a vezérhangya: menni, menni, menni. Egyedül a gondolataimmal, élvezni az erdő zaját és a magányt. Szeretek így túrázni, hogy tudom: ha megállok, a többiek pár perc után utolérnek. De most nem álltam meg hosszabb időre, csak a Suchá Belá vrholon néhány pillanatra. Innen már a jól ismert útvonalon jutottam le Podlesokba, onnan pedig a műúton Hrabusicébe.

 

2008. február 27.

 

      Hamar eljött a hazautazás napja. Vydrníből a 7:22-es kassai személyvonattal akartunk indulni, ezért már fél hatkor felkeltünk. Reggeli és egy gyors rendrakás után el akartunk köszönni a háziaktól, de lakrészüknél semmilyen mozgást nem láttunk. Felkelteni nem akartuk őket, ezért smsben köszöntünk el.

      Csípős hidegben ballagtunk ki az állomásra. Útközben -egy darabig utoljára- megcsodáltuk a Tátra és a Szlovák Paradicsom hegyvonulatait. Most párafelhőbe burkolózva várták a napfelkeltét.

      Vydrníkben a váróterem fűtve volt. Érdekes… Vonatunk pontosan érkezett, de valamilyen vágányzár miatt pár perc késéssel érkezett Kassára. Még így is bőven maradt időnk egy rövid városnézésre.

      A vonat, amivel tovább akartunk utazni, Budapestig közlekedett a kiírás szerint. Hidasnémetiben hozzácsapták kocsijait egy személyvonathoz, amit Miskolcon szétakasztottak. Az eleje továbbment Füzesabonyba, a vége -a szlovák kocsik- maradtak. Se kiírva nem volt, se megmondani nem tudták a környéken ténykedő vasutasok, hogy mikor mennek a kocsik Pestre. Átszálltunk a füzesabonyi részbe, majd ott megvártuk az utánunk jövő gyorsvonatot. Ennek elején ott virítottak azok a szlovák kocsik, amelyikekkel jöttünk. No comment.

      Hatvanban szétvált a csapat. A szentesiek Szolnok felé vették az irányt, Tibivel továbbutaztunk Pestre. Innen már csak röpke három és fél óra út állt előttem, hogy hazaérjek…

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                 Zolas

 

 

 

 

P.S.: a képeket útitársaim készítették

   Minden naplóírás elhatározással kezdődik. Elhatároztam, hogy megírom, aztán vagy elkészül, vagy nem. Mint a naplók általában.

Emléknek készül, no meg hátha valaki kedvet kap tőle egy kis vonatozáshoz.

Nyugat–európai túrára tartok harmadmagammal. Útitársaim közül egyiküket már régóta ismerem: egy mozdonyvezetői tanfolyamra jártunk, a másik az ő szolgálati helyén gyakornok.

   A tervezett útvonal: Budapest–Bécs–Zürich–Genf–Montpellier-Port-Bou-Barcelona. Itt két éjszakát szándékozunk aludni, majd a következő éjjelen átutaznánk Madridba. Itt egy éjszakát töltenénk, majd Párizs felé vennénk az irányt. Itt alvás megint, majd Besancon-Basel-Köln–Nürnberg-München útirányon át haza.

   Bízva a MÁV és leányai által nyújtott szolgáltatásokban, idejében elindultam otthonról, Kiskunhalasról. A 799sz. AVALA nemzetközi „gyorsvonattal” felutaztam Pestre. (134. km) A többiek ott csatlakoztak.

Szerencsém volt, mert a vonaton összetalálkoztam egy ismerősömmel. Társasággal jobban telt az idő. Nagyjából pontosan érkeztem a Keleti pu.-ra. Így rengeteg időm lett továbbindulásig, mert arra számoltam, hogy késni fogunk, mint rendesen.

   Társaim pár perccel 17 óra előtt érkeztek meg. Ekkor akartuk megvenni a helyjegyet a Wiener-Walzer-re, de indulás előtt 1órával már nem tudtak rá adni. Na nem azért mert nem volt, hanem mert csak… A pénztáros hölgy azt mondta, majd kapunk a vonaton.

17:07-kor megérkezett a sülyi személlyel franciatanárunk. Ő egyik cimborám ismerőse. Írt nekünk pár sort franciául, aminek segítségével szerettünk volna feljutni ottani mozdonyokra.

A szöveg egy kockás füzetbe került leírásra, ami később előcsalt néhány mosolyt.

   Lassan eltelt az idő, elindult a Wiener-Walzer. Kalauzunk nem problémázott, hogy nincs helyjegyünk. Mondta, hogy keressünk egy fülkét, ami nincs lefoglalva. Hegyeshalom után izgatottan vártuk, hogy elég lesz-e a FIP jegyünk. De a sógor jegyvágó nem hiányolt semmit.

Bécsig (385. km) jól utaztunk, de sikerült a vonatnak összeszedni 10perc késést, köszönhetően a szári megállásnak. Feltűnt, hogy a magyar masiniszta kezében rángatott a Taurus. Az osztrákéban nem.

   Kocsit kellett váltanunk, mert amelyikbe felszálltunk, természetesen nem ment tovább. Ekkor indult el a vezérhangya: irány a mozdony, hátha feljutunk a DB 101-esre… Sajnos a fülkében ketten ültek, ezzel az indokkal utasították el kérésünket.

Irány vissza a vonat. Jó sokan voltak rajta, majdnem az egészet végig kellett nézni, hogy találjunk megfelelő helyet. Találtunk is egy csinos sapkás lány mellett. Gondoltuk biztosan szívesen aludna velünk.

Azért nyugaton sem fenékig tejfel teljesen az élet; láttunk a vonaton egy csövest, volt nála egy PSP, azzal játszott. A szaga pedig erősen emlékeztetett a nyugati-téri aluljárók feelingjére. Persze egyedül ült a fülkében.

Új jegyvizsgálónkat sem foglalkozott azzal, hogy globalpreis díjazással közlekedik a vonat. Ez valami hungarikum lehet, hogy mindenért plusz pénzt kérnek.

   Az átszenvedett éjszaka után pontosan érkeztünk Zürich-be (1167.km). Kényelmesen át tudtunk szállni a 6:32–es genfi IC-re. Szép tiszta emeletes vonat volt. Alig utaztak rajta, de ez ott nem számít. Lényeg az ütemes menetrend. Nem barmolják szét hétvégére csak azért, mert kevés az utas. Mozdonyunk egy RE 460-as volt, ami tolta a vonatot. Lassan kivilágosodott, Fribourg környékén szépen rá lehetett látni az Alpokra.

 Ekkor még sütött a nap, de mire a Genfi-tó partjára értünk, leszállt a köd. Ismét bebizonyosodott, hogy kicsi a világ: Lausanneban Cs. Sándor fotózta vonatunkat. A svájci vasút hozta formáját: pontosan érkeztünk Genfbe.(1359. km)

 Tettünk egy rövid sétát a belvárosban, miután megváltottuk helyjegyünket a montpellieri TGV-re, ára 15CHF volt fejenként. Nagyon hangulatos, szép házakat láttunk, de nagyon kihalt volt az egész. Igaz, ez vasárnap reggel nem is olyan meglepő.

Sétánkat befejezvén betértünk a pályaudvaron egy kávézóba. 700-800 HUF-nyi összegért már lehetett is kapni valamit.

   Fél 12-kor beléptünk a VÁM területre. Itt egy kicsit várni kellett, mert csak az útlevél-vizsgálat után lehetett a peronra felmenni.

Nem sokára begördült a szerelvény is. Ekkor elhatároztuk, hogy újra szerencsét próbálunk. Elővettem a kis kockás füzetem, felkopogtam a vezetőállásra és felnyújtottam. Kicsit somolygott a mozdonyvezető, de készségesen megmutatta a TGV vonófejet belülről, sőt a géptérbe is bemehettünk. A gép kezelőszervein némi Szili beütést lehetett felfedezni. 1983-as kiadású volt a szekér, V max:300 km/h.

   Sajnos utazni csak az utastérben tudtunk, ami eléggé lestrapált volt. Kopott, foltos ülések, retkes szőnyeg, lötyögő asztal. Az egész hozta a mi IC színvonalunkat. Lyonig talán sebességben is. Addig csak vánszorogtunk, össze is szedtünk 10perc késést. Onnantól viszont nekilódultunk vagy 250-nel. Kezdhettünk aggódni, mert a késés viszont egyre csak hízott. Montpellierben 25 perccel álltunk meg. (2169.km) Vasárnap délután révén fullos volt a TGV. Most is sikerült megállapítani, hogy nagy valószínűséggel akinek PSP-je van, büdös. Legalábbis errefelé. Bár itt meg nem IC-vel járnak. Kalauzunk csak ránézett a FIP jegy borítójára, legyintett egyet és továbbállt. Megpróbáltunk a barcelonai vonatra helyjegyet venni. (Spanyolországban a távolsági vonatokra valami mindig kell). A pénztárak előtt sorokat elnézve ez halva született ötlet volt. Lassú volt a kiszolgálás is, mert minden ablaknál értetlenkedtek, pedig mindenki franciául beszélt. Indulás előtt 3perccel meguntuk a reménytelen sorban állást, futás a vonathoz. A jegyvizsgáló rendes volt, mondta, részéről nincs akadálya az utazásnak, de a spanyol oldalra ezt már nem ígérheti.

   Egy TALGO 3-as volt a vonat. Spanyol Bz utánzat, csak nem szocialista módon. A kocsik egy egytengelyes forgóvázzal kapcsolódnak egymáshoz, kivéve a két szélső kocsit, mert azok szabad végei alatt is van kerék. Elég bután nézne ki, ha csak úgy lógna a levegőben. Berendezésük puritán és kényelmetlen volt, de legalább sebességben kitett két Bz-t. A francia-spanyol határon nyomtávot váltott a vonat, méghozzá úgy, hogy áttoltak minket egy speciális berendezésen, és kész. A határ túloldalán „kedves” rendőrök igazoltattak minket, aztán megjelent a spanyol kaller, aki a kövér tenorra hasonlított. Nézte, forgatta a FIP-et, majd hinteni kezdte az igét. Angolul nem tudtunk vele kommunikálni, nem értettünk szót egymással. Eztán élénk paszportozásba kezdett, mire átadtuk neki útiokmányainkat; csak a nevekre volt kíváncsi, összevetette a FIP-en lévőkkel. Lassan telt el a 3:40 perces út. Örömódát zengtünk, mikor beértünk Barcelona Franca pu.-ra. (2541. km) Az állomás csarnoka impozáns látványt nyújtott a tetőt tartó vas oszlopaival.

   Elsétáltunk a tengerpart mellett és a Ramblán át a neten foglalt szálláshelyre (IYH). Becsekkoltunk. A recepciós leánynak nagyon tetszett, hogy zuhanyzós szobát kértünk. Lehet, hogy erre felé nem divat? Mindegy, lényeg, hogy megkaptuk: két vas emeletes ágy, saját mosdó, reggelivel három fő részére 114€.

   Ez a punnyadt banda alig bírt feltápászkodni, pedig 10 perccel többet aludhattak, mint eredetileg terveztem. Miután sikerült kilökdösni őket az ágyból, levonultunk elfogyasztani fenséges és bőséges reggelinket, mely 1/3 száraz bagettből, 1 db barack dzsemből és 1,5 dl narancsléből állt.

   10 óra körül indultunk várost nézni. Első célunk a főpályaudvar volt, ahol a másnap délutáni madridi vonatra akartunk jegyet venni. A Santson nagy meglepetésünkre tisztaság, rend és fegyelem fogadott minket. Mindenfelé hemzsegtek az információs emberek, még a peronokra is jutottak Mellesleg tudtak angolul. Minket is megszólított egyikük, mikor tanácstalanul nézelődtünk. Mondtuk, hogy mit szeretnénk, erre készségesen megmutatta a sorszámosztó gépet. Ahogy elvettem a számunkat, már mehettünk is az egyik pénztárablakhoz. Itt is beszéltek angolul és a FIP jegy sem okozott meglepetést. 6,75€ volt a pótjegy.

   Eztán ettünk egy pár falatot az állomási büfében (3,2-4,5 € körül adtak egy szendvicset (de szalámin kívül más nem volt benne), majd bevonatoztunk a belvárosba a reptéri vonattal; tiszta spanyol villamos motorvonat fogadott bennünket (nem volt összegraffitizve). LCD képernyős utastájékoztatással, ez az, ami itthon nem kell, de ha lenne, akkor meg az első adandó alkalommal szétbarmolnák az intelligens utasok.

   Kellemes tavaszi időben talpaltunk a városban, a tengerparton 26°C-ot mutatott a hőmérő. Elsétáltunk a Parc de la Ciutadellába: Itt van az állatkert, a Zoológiai Múzeum, a katalán parlament. A fákon érett narancs világított, papagájok röpködtek minden felé.

 Barcelonát egyszerűen látni kell, beszéljenek róla a képek.

  

Délután négykor betértünk egy szabadszedéses büfébe elfogyasztani kései ebédünket. A bejárat mellől indult az ételes pult, különféle salátákkal megrakva. Innen a tányérunkra bármiből szedhettünk, amennyit csak bírtunk, de csak egyszer, következett a pénztár, majd újra az ételes pultok, italautomata, kávégép. Ide már bármennyiszer vissza lehetett jönni, szedni. Volt mindenféle, pizza szelet, köret, öntet, sült csirkecomb, sütemény, gyümölcs, gyümölcssaláta, fagyi. 8,95€-ért degeszre ettük magunkat. Az ételekkel nem volt baj, de a konyhai higiénia hagyott kívánni valót maga után. Célszerű az evőeszközöket ilyen helyen áttörölni. A lakomát követően elvánszorogtunk modellboltokat nézni. Háromban jártunk (Édes istenem!!!) Szakértő (?) barátaim szerint idehaza is lehetne ilyen. A modellválaszték óriási volt.

   Közben besötétedett. Felmentünk Barcelona hegyére, a Montjuicra, a Katalán Nemzeti Művészeti Múzeumhoz. Remek Panoráma nyílt a Tibidabo–hegyre, a tv-toronyra a Vallviderán, az épülő Sagrada Família katedrálisra és a cukorsüveg alakú Torre Agbarra.

Lefelé jövet találtunk egy játszóteret, ahol társaim elvesztették önuralmukat és kibújt belőlük a gyerek. Gyakornok úr megörült egy favonatnak, bele is ült a mozdonyba, hogy vezeti. De nagyon szomorú volt, hogy nincsenek utasai, így kénytelenek voltunk beszállni a vonatba. Volt ott egy rugóra szerelt autógumis játék, ami forgott és össze–vissza imbolygott. Mit is mondhatnék? Az utcán lézengő néhány járókelő is minket nézett.

A szállásra menet vettünk egy üveg bort. Ismerősök mondták, hogy spanyol bort feltétlen kóstoljunk. Nyugodtan lehet kóstolni a polc alján lévő olcsó borokat is. Finom, zamatos száraz vörösbort sikerült választanunk. Itt nem műtrágyából terem, mint felénk, az „Aranyháromszögben”. Vigyázzunk viszont, hogy ki mennyit iszik; ifjú társam még meg sem kóstolta, de már kétszer kiborította (Még jó, hogy nem volt szabad a szobában szeszelni), aztán meg attól a kevéstől, amit megivott, be nem állt a szája. Hosszúra nyúlt az este.

   A fél egyes fekvést követően 9–kor sikerült kelni. Bebizonyosodott, hogy nem volt hiábavaló külön mosdós szobát kérni. Valaki a közösben összekeverte a zuhanytálcát a wc-vel. Hiába, nagy az isten állatkertje.

Nem siettünk reggelizni, úgy voltunk vele, ha nem marad, az sem tragédia. De maradt, sőt a bagett frissebb volt, és még vajat is kaptunk. A kiszolgáló hölgy is aranyosabb volt, mint előző nap.

   10:40-kor elhagytuk a szállót. Vettünk „BKV” napijegyet, hogy a távolabbi látnivalókat könnyebben felkeressük. Ha jól emlékszem 5€ körül volt az ára. Első cél a Sagrada Família volt. 1882 óta építik. Gaudi 1883-ban átvette a tervezést, de 1926–os haláláig nem tudták befejezni. (Szerencsétlen eléggé bagatell módon hunyt el: elütötte egy villamos.) Aztán nem sokáig tudtak mit kezdeni a kész tervekkel a katalánok, mert nem tudták eltalálni, hogy mitől nem fog az egész összedőlni. Majd mikor pénzt is sikerült keríteni hozzá, elkezdték továbbépíteni. Talán mire lesz négyes metró, kész lesz ez is.

  Rövid ebéd után a Güell–park következett. Ezt is Gaudi kezdte el építeni, de ez sem lett kész teljesen. De így is nagyon érdekes. Összefutottunk egy hazánk lányával, Borival. Fényképkészítésre kér meg minket, mikor meghallotta, hogy magyarok vagyunk (Persze, ép a ba’ megek röpködtek.), de ez nem zavarta, el is kísért minket a parkban szétnézni.

Mivel szép időnk volt, terveztünk egy kirándulást a Tibidabo–hegyre. A siklóval szerettünk volna eljutni a vidámparkig, onnan pedig átgyalogoltunk volna a tv-toronyhoz. 16:25-re értünk a funicularhoz. Persze hoztuk a formánkat: nem üzemelt. Átrendeztük a programunkat: irány a belváros, vissza az egyik tegnapi modellboltba, vásárolni egy francia 66000-est.

   

   

   

    Este a kikötőben vacsoráztunk, megint egy az előző napihoz hasonló helyen. Hátha alaposabban mosogatnak, gondoltuk, de nem.

Kimentünk a strandra, megnézni a nagy vizet. Igaz ekkor már régen sötét volt, de még így is döbbenetes látvány volt. Életemben először mártóztam meg tengerben. Igaz, csak bokáig, mert hűvös volt. A levegő 14°C-os volt, a víz 5-6 „cm” hideg. Mire elértem a zuhanyzóhoz lábat mosni, már fájt a hidegtől. Hiába, csak tél volt itt is.

A T4–es villamossal akartunk visszamenni a városba, ezért megkerestük. A villamos(vonalak) újak Barcelonában, kb. három éve építették. A járműpark is ennek megfelelően korszerű. Furcsa, lehet építeni is, nem csak rombolni, bezárni. Szerettük volna megnézni az egyvágányú metróvonalat, de sajnos ez idő hiányában meghiúsult, menni kellett a Sants–ra a madridi vonathoz.

   Kis késéssel érkezett vonatunk Port–Bou–ból. Ezzel egy álomutazás vette kezdetét. A fülkében hatan voltunk nyolc helyett, de a hely így is elég szűkös volt. Az üléseket egy kicsit ki lehetett mozdítani előre, de egy alvószékes kocsi kényelmétől így is fényévekre volt. A büférésszel voltunk szomszédosak, ahol egy osztálynyi fiatal dorbézolt, persze a csendestől távol álló hangerővel. Éjfél előtt egy fővel megfogyatkoztunk, ki is használtuk az alkalmat és megpróbáltuk kényelembe helyezni magunkat. Aludni az első alagútig lehetett. Ennek falán valami retinaégető erősségű reflektorok voltak, pont szemmagasságban. Kellemes volt… (Vártuk is Madridban az ajándék fotókat). Másfél órát bírtam ülve szenderegni, mire elkezdett sajogni a derekam. Kinéztem a büfébe: csend volt, csak a kalauz és a büfés beszélgetett, meg egy utas aludt. Lefeküdtem egy dupla ülésre aludni. Összekucorodva épp lefértem, bár kisebb volt a hely, mint az etalon Bhv üléseken. Félálomban időnként oldalcsere, de még így is jobb volt, mint korábban, és a fülkében is kényelmesebben elfértek a többiek.

2008. január 30.

  Nehezen, de elérkezett a várva várt 7:21. Elértük Madrid Chamartin pu.-t. (3588. km) Ekkor még teljesen sötét volt. Megpróbáltunk jegyet venni a hendayei vonatra. Idegen nyelvet sem az információban, sem a pénztárnál nem beszéltek. Valamit magyaráztak, hogy most nem tudjuk megvenni. Átvonatoztunk az Atocha pu.–ra, itt is csak a spanyolul tudtak, de legalább megértettük, hogy 8:30 után tudunk jegyet venni, majd az indulás napján (Mañana…)

   A város teljesen kihalt volt, 10 előtt nem indult az élet. Alig sikerült elfogadható reggelizőhelyet találnunk. Végül is az Atocha utcán leltünk egy pékséget, nem messze a hoteltől, ahova lefoglaltunk a szállásunkat.

   Elfoglaltuk a szobánkat a Student Hostelben, a Luis Velez utcában. Ez eléggé lassan történt, mert a recepciós közben minden mással foglalkozott. Felhívta figyelmünket, arra is, hogy korán vagyunk. Egész igényes volt a szobánk, közös mosdóval, de ez is tiszta volt. 53 €-t fizettünk érte, összesen.

   Lezuhanyoztunk, aztán irány a belváros. Barcelona után nagyon lehangoló volt. Madrid már inkább hasonlít Pestre, bár a házak nem akarnak összedőlni. Koszos, szemetes utcák, mindenhol kutyagumi. A közlekedési morál is amolyan magyaros. Fordított sorrendben kellett volna a két város megnézni.

Három óra alatt körbejártuk a cityt. Néhány látnivaló: Bazilika, Királyi palota, a városháza tere, a Placa Mayor, az egyiptomi emlékmű, amit az asszuáni gát építéséről mentettek ide.

 

   

   

   

A Principe Pion vonatra szálltunk. A vasútőrök majd leszaggatták a nyakamról a kamerát, mikor meglátták azt. Pedig nem is használtam. Nem szabad sem videózni, sem fényképezni az állomásokon. Biztos a terroristáktól félnek. Sajnos itt időnként robbantanak a szélsőségesek. Turista is kevesebb volt a városban. A Méndez Alvaró megállóhely mellett láttunk egy bevásárlóközpontot. Leszálltunk, hogy vegyünk ebédre valót. Azzal, hogy megtaláltuk az áruházat, rengeteget tudtunk spórolni. A belvárosban (itt is, és szinte mindenhol) nehéz boltot találni, ha meg van, akkor arany árban mérnek mindent.

   Későre sikerült az ebéd és az azt követő szieszta is elhúzódott. Ki sem mozdultunk már a szállásról este. Viszont befelé jövet kaptunk egy térképet a helyi „turinform irodából”. Így reméltük, hogy sikerül kibővíteni a látnivalók listáját.

   Kiadós alvásunknak csak hajnalban sikerült megszakadnia, az utcán „éneklő” részeg fiatalok miatt. No, igen: vége lett a diszkónak, ahova invitáltak minket is, a szálláson osztogatták a reklámanyagot. Egy úriember kopogtatott be vele minden szobába.

   Én végre könnyen elfértem a hátizsákomban. A többiek kicsit eljátszadoztak vele, mire sikerült bezárni azt. Kipakol, átrendez, bepakol, vissza, mindezt kétszer, háromszor. Jó volt nézni.

   Elmentünk megvenni a jegyünket a hendayei vonatra, de előtte megkerestük az eperfát legelő medvét, ez Madrid címerállata.

Az Atocha pu.-n próbálkoztunk. Persze a nemzetközi jegypénztárban is csak spanyolul tudtak, sőt a FIP jegy is okozott némi meglepetést. Eltűnt vele a pénztáros egy rejtélyes ajtó mögé, majd kisvártatva előjött, számolt és mutatta, hogy 23 € lesz a jegy. Kicsit sokalltuk az árát. Mutattuk a korábbi helyjegyünket. Ezt is elvitte az ajtó mögé, majd mikor visszajött adott 6,75 € -ért jegyet. Szerintem fogalmuk sem volt róla, hogy mit tesznek, úgy lehettek vele, ha ennyiért jöttek, menjenek is ennyivel.

   Kibumliztunk Delicates megállóba, annak közelében van a RENFE vasúti múzeuma. Ezt is az ajándéktérképen találtuk meg. 8 € volt a belépő. Ezért meg tudtuk nézni a kiállított járművek felét, mivel a kiállítási csarnok fele restaurálás miatt le volt zárva. Sajnos a lezárt részen voltak a számunkra érdekesebb dízel és villamos mozdonyok. Bezzeg a gőzösöket meg lehetett tekinteni. Volt viszont kiállítva TALGO II, 1950-ból , (döbbenetes, milyen tákolmánynak tűnt), néhány H0-ás, N-s terepasztal, vitrinben modellek.

   Miután végeztünk a kiállítással, következett a PRADO negyed. Itt van a városi park (nem a Városliget színvonalán) és a Főposta, gyönyörű, kastélynak is beillő épülete és a Diadalív.

   Vonatindulás előtt fél órával értünk ki a Chamartin pu.–ra. Innen indultunk francia föld felé. Fotóztunk vonatokat, bár tilos volt. Szerettem volna felkéredzkedni egy mozdonyra, megnézni, de valami olyasmit magyarázott, hogy hogy ő engedné, de nem rajta múlik. Szét is nézett, mint aki tudja, hogy figyelik. (Amúgy rengeteg kamera volt az állomáson, minden szegletet láttak.) Közben jött egy TALGO mozdony. Felmenni erre sem lehetett, de legalább meg lehetett nézni lentről és mivel alacsony volt, minden látszódott a vezetőálláson. Ez a szerencsétlen kinézetű mozdony 220 km/h-ra képes a 4000 lóerejével. Volt nálunk néhány kép Sziliről, Bobóról de sem sebességükkel, sem teljesítményükkel nem tudtunk dicsekedni.

A vonatra felszállni csak úgy lehetett, mint a repülőkre. Átvilágították a csomagokat, minden kocsinál utaskísérő állt. A szerelvény egy ALVIA villamos motorvonat volt, a TALGO talán legújabb verziója. Kaptunk a fedélzeten fülhallgatót a rádióhoz, TV-hez. Belegondolva, hogy itthon az IC Rapidon kávét osztogattak az első osztályú jegy mellé, van mit fejleszteni a szolgáltatás színvonalán. A vonat kifogástalan állapotban volt, a rádión 8 csatorna volt fogható, plusz a fedélzeti televízió, amin egy természetfilmet, majd a Simpson családot vetítették.

   Valdestillas állomás előtt áthaladtunk egy hangáron. Némi recsegés –ropogás után nyomtávot váltott a vonat vonófejestől, mindenestül, 10 -15 km/h sebességnél. Innentől kicsit zajosabban, zötyögősebben haladtunk. Tartottunk tőle, hogy nem került vissza minden a helyére, de nem hullott szét a vonat.

   Gondoltuk, iszunk valamit a büfében, (olyan árakkal, mint bármely másik büfében) egyszer élünk. A büfés egy idősebb úr volt, aki részeg volt, mint a csap. Kiszolgált egy hölgyet kávéval, és amikor fellocsolta a pultot tejjel, nem bírtuk tovább röhögés nélkül. Persze diszkréten próbáltuk, de megsejthette, hogy rajta nevetünk, mert szikrákat kezdett szórni a szeme. Aztán sorra kerültünk mi is. Először nem akarta megérteni, hogy mit szeretnénk kérni, aztán mikor megmutattuk az itallapon, akkor meg valami olyasmit mondott spanyolul, hogy mi itt nem kapunk semmit, nekünk zárva van. Ezt megerősítette a kávés hölgy is. Meg azt is, hogy hülye. Visszamentünk a helyünkre, de nagyon berágtam. Nem isszák olyan forrón az ásványvizet alapon, megkerestem kedves utaskísérő kisasszonyunkat. Mondtam angolul, hogy szerettünk volna venni ásványvizet, de nem szolgáltak ki minket. Közben odajött a főkalauz is, aki már az első mondat után tudta, mi a baj. Visszatértünk a büfébe, de a főkalauznak sem akart kiszolgálni minket, olyasmit mondott, hogy nincs. Ekkor az utaskísérő hölgy mondta neki, hogy van ásványvíz és Nestea , csak nézzen szét. Végül talált. Jött a fizetés: nem tudta összeadni az 1,40-et és az 1,90-et. Szerencsétlen kalauz érezte kínosan magát, miközben a büfésnek folyt a nyála a pénztárgép felett. Kikészítettem 10 € -t, és némi aprót a kezembe. A jegyvizsgáló felváltotta nekem, odalökött a pultra belőle 3 –at, kivett a kezemből 30 centet, azt is odalökte, majd elnézést kért az egészért. Megköszöntem segítségüket és elballagtam a helyemre. A stewardess kisasszony mosolya mindenért kárpótolt.

   Begördültünk Hedayeba. (4041. km) Búcsúzóul kértünk egy közös fotót az utaskísérő kisasszonytól, de nem akarta, mondta, hogy nem lehet. Közben odajött a főkalauz is, rögtön vette a lapot, adott engedély a fényképezkedéshez, sőt ő készítette el.

   Vettünk helyjegyet a párizsi vonatra: az alvószékre 1,5 €, hálókocsiban 17 € volt az ára. Előbbit választottuk. Már a vonat felé menet lekezelték a ticketünket. Nem is zargatták az utasokat útközben.

   Előszedtem francia „menetlevelünket”, felzörgettem a mozdonyra vele. A vezér úr olvasás közben egyre jobban mosolygott, még végére sem ért a szövegnek, már nyitva volt az ajtó. Angolul tudtunk vele beszélgetni. Duxig vitte a vonatot, addig kísértük mi is. Többek között elmondta azt is: véletlen van itt, mert ő általában TGVn jár. Szerencsénk volt. A mozdony 7200 sorozatú 1500 V-os, 160 km/h –s gép volt. Duxban elköszöntünk, elmentünk hátra aludni.

   Hét órakor arra ébredtünk, hogy bemondják Párizs következik. Jó volt, mert nem kellett egész éjjel ezt hallgatni. 7:20 –ra értünk be a Szajna parti városba. (4684. km) Még akkor is sötét volt, mikor odaértünk az Eiffel –toronyhoz. Ez a RER vonatokkal gyorsan ment. A C,D,E vonalakat az SNCF üzemelteti, így jó volt rá a FIP jegy, legalábbis estig így tudtuk. (Amikor a szállásra igyekeztünk, megkérdeztük a pénztárban, hogy jegyünk jó –e a B vonalra, vagy esetleg van-e rá valamilyen kedvezmény. Egy telefon után mondta, hogy jó és rögvest meg is kaptuk a mágnes csíkos ingyenjegyünket, amivel használni tudtuk a beléptető rendszert. Ha nem volt épp ilyen jegyünk, akkor a kinyitották a kapukat, hogy be tudjunk menni. Mindig találtunk ott valakit, aki segített.)

Az „Öreg Hölgy” körbefotózása után elmentünk a Szabadság –szoborhoz. Ennek nagyított mását állították fel New Yorkban. Ekkor már esett az eső. Még elmentünk a Diadalívig, aztán az égi áldás elől vonatra szálltunk. Kizötyögtünk Versaillesig, meg vissza.

 Ebédünket a Jusvy megállónál lévő pizzériában költöttük el. Kicsit drága volt. Jobb helyeken 7-8 € egy pizza, itt 11 € körül voltak. A tonikot is ginnel hozták ki, pedig nem úgy kértük. Viszont remek kilátás nyílt a vasútra. Jöttek-mentek a különböző elővárosi, IC és tehervonatok.

Mire végeztünk az ebéddel, folytathattuk a városnézést, mert elállt az eső. Notre Dame, Városháza, Louvre, Bastille emlékmű. Ezekre maradt sajnos csak időnk. Indulni kellett Mitry –Claye –be.

   

   

   

Fél órás vonatozás után átbuszoztunk Claye -Souilli –be, itt foglaltunk szobát a Hotel Akenában, 40 € -ért. Eredetileg nem ide akartunk foglalni, de mivel két ilyen szálloda van Párizs környékén, sikerült összekeverni őket. Ez is csak indulás előtt egy nappal derült ki, mikor térképen néztük a megközelítését. De legalább tiszta, kényelmes szobát kaptunk. Van a közelben egy bevásárlóközpont, 22:30–ig volt nyitva. Tudtunk másnapra kaját venni.

Reggel a 7:53 –as busszal mentünk be a RER állomásra, 1,5 € volt a vonaljegy. 8:40 –re értünk Gara de Nordra, a vonattal. Befelé menet sem jött ellenőr, így rejtély maradt, hogy valóban jó–e a FIP jegy. Átsétáltunk a kb. 10 percre lévő Estre, innen 9:21 –kor indultunk Vesoul felé tovább.

A vonatot egy 72000 sorozatú Alstom mozdony húzta. Az 1967 –től gyártott mozdonyban 16 hengeres PA4 –es motor van. P: 2350 kW, engedélyezett legnagyobb sebessége 140 km/h, melyet a háromtengelyes monomotoros fogóvázaival tud elérni.

Erősen emlékeztetett a mi M 63–unkra. Gondolom, nem a franciák próbáltak másolni… Sajnos nem sikerült feljutni rá.

Mielőtt helyet foglaltunk volna a vonaton, megkérdeztük a kalauzt, elég–e a FIP jegy. (Tele volt helyfoglalással ez egész.) Kellett volna neki a FIP igazolvány, vagy valamilyen vasutas igazolvány. (Itthon tudtam meg, hogy jó lett volna neki az arcképesünk is.) Mondtam neki, hogy nincs, de nem is kell. Erre széttárta a karját: c’est la vie, akkor nem utazunk. Odatoltam az orra alá a FIP jegyen lévő francia szöveget, kegyesen elolvasta, majd méla undorral intett a vonat felé, hogy szálljunk fel. Ezt a 376 km –t 3:47 perc alatt sikerült letudnunk. (5060. km)Átszálltunk a belforti vonatra. Ez egy ANF „iker” motorkocsi volt, hidraulikus hajtással, 140 km/h –s sebességgel. (5122. km)

Belfortban volt másfél óránk. Sétáltunk egyet a városban. Szép, jó állapotú régi házakat láttunk és egy erőd is magasodik a település fölé, sajnos nem volt rá időnk, hogy közelebbről szemügyre vegyük.

Besanconba a Bombraider Z 22700 sorozatú villamos motorvonattal érkeztünk. (5219. km) Ennek már meg tudtuk nézni a vezetőállását, de valami nagy titkot őrizhettek ottan, mert fotózni nem lehetett. A vonat méltó vetélytársa lehetne a mi Flirtjeinknek, Talentjeinknek.

A kalauz nem kérte a jegyeinket, pedig ott ült a mellettünk lévő fakkban, egy kollégájával. Úgy derült ki, hogy ő a jegyvizsgáló, hogy odajött egy utas jegyet venni.

Besanconban ismét vonatot váltottunk, de kalauzunk maradt a régi. Itt már kérte a jegyeket, de csak vetett rájuk egy pillantást, és jelezte, jól van. Megkérdezte: Hungrois? Mondtuk igen, erre ő jó napot kívánt és mosolyogva továbbállt. A vonat 73500 sorozatú motorkocsi volt, a maga 29 méteres hosszával. Formája hasonlított a Desiroéhoz, de attól zömökebb volt.

Kb. 2 órás volt az út a svájci La Chaux de Fonds-ig.(5292. km) Innen egy gyors vacsora után Biel (5336. km) felé vettük az irányt. Szombat este lévén a helvét fiatalok diszkóba készültek. Furcsa, de nagyon különböztek francia és spanyol társaiktól, ami azért is volt különös, mert Biel francia Svájc.

A következő nekirugaszkodás Baselig tartott. (5432. km) Ez egy ICN jelű vonat volt, de pótjegy nem kellett erre sem. Tiszta volt, leszámítva a kedves utasok által otthagyott szemetet. Bázelben átnyargaltunk a 23:45-kor induló ICE 808-ra. Semmilyen pótjegy nem kellett sem erre, sem a későbbi vonatokra. A szerelvény eléggé le volt pukkanva. Kopott, foltos ülések. Az egyikből kiállt valami drót, a másik viszont az istenért sem volt hajlandó a beállított helyzetben megmaradni. Én lefeküdtem a padlóra. Volt szőnyeg is, de a kabátomat azért magam alá terítettem. Így egész kényelmes volt és legalább nem kellett fájós derékkal ébrednem.

Kölnig 701 km-t tettünk meg. (6133. km) Onnét visszamentünk Frankfurtba, a reptérig. (6302. km) Azért volt ez a kis kitérő, hogy ne érjünk korán Nürnbergbe. 10 órakor nyitott ki a DB vasúttörténeti múzeuma, az volt a cél. Ide az ICE52-el érkeztünk, 15 perc késéssel. (5339. km) Az állomáson vettem egy szendvicset, (itt már barátságosabbak voltak az árak, mint nyugatabbra) aztán irány a kiállítás.

4 € volt a belépő ára. Ezért a pénzért végig lehetett követni a német vasút fejlődését a kezdetektől az 1945-ös újjáépítésen át az 1989-es egyesítésig. Tartalmas kiállításnak lehettünk szemtanúi: volt egy óriási terepasztal, számos különböző interaktív játék, sőt egy lebutított mozdonyszimulátort is ki lehetett próbálni, mely egy 111-es vezetőfülkéjéből készült.

  
Közeli, különálló épületben volt kiállítva néhány mozdony, pechünkre itt is rekonstrukció folyt, így csak néhányat tudtunk megnézni. Legjobban az E18-as tetszett 1940-ből, a birodalmi sassal az elején. ( V max:180 km/h, P: ~3500 kW)

13 órára letudtuk a kiállítást, maradt elég időnk ebédelni a főpályaudvaron. Elfogadható áron lehetett minden fajta ételt találni a különböző kifőzdékben. Még az újságoshoz is be tudtunk menni, szétnézni. Garmadával álltak a polcon a vasúti témájú kiadványok. Itt mindenki megtalálja a számára megfelelőt, persze, ha a tud németül.

14:28-ra pontosan megérkezett vonatunk Dortmundból. Úgy döntöttünk, hogy ezzel elmegyünk Bécsig, és ha szerencsénk lesz elérjük a Dacia expresszt. Eredetileg Münchenből akartunk hazameni, de a beharangozott VDSZSZ sztrájk miatt nem kockáztattunk.

4 perccel érkeztünk hamarabb Wienbe. (7055. km) Aggódni kár volt, mert a sógorok nem kapkodták el a vonatösszeállítást. 3 perc késéssel indultunk, de Pestre már rendesen érkeztünk. (7306. km) Itt elköszöntünk egymástól.

   Mindenki elindult otthona felé. Hamar megszoktam a gondolatot, hogy hazaérkeztem: a Beograd expressz szerb kocsijában elromlott a fűtés. Hajnal kettőkor a 7440. km megtétele után ballagtam felfelé a lépcsőházban, és magamban dúdoltam:

Van egy ország,
ahol álmomban sem jártam:
Magyarország…

   Nehéz szívvel fordítottam el a kulcsot a zárban. Véget ért egy utazás. Talán ez volt az utolsó…