Jó néhány éve már, hogy az év eleji szabadságot Szlovákiában töltöm el, túrázással. Idén ezt máshogy terveztem, mert a csapatnak -akikkel menni szoktam- megcsappant a lelkesedése a hótaposás iránt. Úgy gondoltam, hogy ez idén elmarad, helyette irány Spanyolország, vonattal. Nos, ez meg is történt, de előtte még János barátom rábeszélt egy februári kirándulásra.

      Nem volt nehéz dolga, mert már nagyon mehetnékem volt. Azt mondta, hogy mindegy, hova megyünk, csak menjünk valamerre.

      A Szlovák Paradicsom mellett döntöttem, az északi részén lévő Hrabusicei (Káposztafalva) kiindulóponttal. Ez vonattal viszonylag könnyen megközelíthető, és ezt a részt télen még nem láttuk.

      A társaság nagyobbik felét János verbuválta: két személy jött vele, Péter és Tibor. Hétfőre vártunk egy régi cimborámat is, hogy csatlakozik hozzánk.

 

2008. február 23.

 

      Hajnali 1-kor ébredtem. Igaz, az óra 2:10-re volt beállítva. Visszaaludni már nem is bírtam. Lehetett nézni a plafont az óracsörgésig. Kényszerűségből keltem ilyen korán. El kellett érnem Pesten a Keletiben a 8:35-kor induló Bemet. A következő vonattal ez már necces lett volna.

      6:10-re értem fel. Bőven volt idő reggelire és kávéra. Nagyon nehezen múltak el a percek, az órák, de végre-valahára elérkezett az indulási idő.

      Úgy volt megbeszélve, hogy Tibivel a vonaton fogok találkozni, a többiek pedig Miskolcon jönnek. Neki megvolt elvileg az én számom, nekem az övé viszont nem. Elindult a vonat. Se telefonhívás, se Tibor. Gondoltam vagy nem jön még sem, vagy elment Miskolcra ő is.

      Megszunnyadtam a vonaton, de csak Gödöllőig tartott az álmom, mert óracsörgésre ébredtem. Tibi volt az. Ennyi ideig tartott kideríteni a telefonszámomat, mert elfelejtette elmenteni azt korábban. Pár perc múltán meg is talált az első kocsiban. Így már rögtön gyorsabban telt az út Miskolcig, ahol a többiek is megérkeztek.

      Kassán átszálltunk a poprádi gyorsra, majd a Tátra kapujában a 13:37-es kassai személy lett volna a cél Vydrníkig, de ezt az orrunk előtt menesztették el. Különösképpen a forgalmászt nem zavarta a dolog, mert a vonat leintése helyett csak megrántotta a vállát, és kész. Csatlakozásra nem vár… Így volt egy óránk egy gyors bevásárlásra a közeli Billában. Ebéd közben meg lehetett gyönyörködni a Tátra csodálatos havas bérceiben.

      A vydrníki állomástól gyalog kellett mennünk Hrabusicére, mert buszcsatlakozás nem volt. (A napi 5-6 buszt nem sikerült a vonatokhoz igazítani) Jó fél óra volt az út a Yellow Paradisig, ahova a szállást sikerült foglalnom. Itt az olcsóbb szállást kértem (300 SK/fő/éj), de szerintem a kifogástalan volt ez is. Az összezsúfolás helyett két szobát kaptunk, hogy kényelmesen elférjünk.

      Mivel már eléggé későre járt, nem indultunk neki túrázni, mert tartottunk a sötétedéstől, ehelyett megterveztük a következő napok programját: vasárnapra Vel’ky Sokol és a Piecky, hétfőre Vernár és a Predná Hola, keddre pedig operatív módon valamelyik létrás szurdok volt a cél.

      Este elsétáltunk a faluba, hátha találunk nyitva éttermet, de nem. Kihalt volt minden. Látszott, hogy nagyon szezon előtt voltunk.

      Nyolc körül megjött a házigazda fia, elintézni a papírmunkát. Ismételten bebizonyosodott, hogy nem ártana megtanulni rendesen egy idegen nyelvet. Na nem neki, hanem nekünk. Ő jól beszélt angolul.  Vagy negyed órába is beletelt, míg megértettem magam, hogy akit hétfőre várunk, az nem biztos, hogy tud jönni. Ugyanis szerveződött a VDSZSZ-féle vasutassztrájk. Utólag bebizonyosodott, hogy ez csak annyiban volt sikeres, hogy társunk nem tudott kijönni hozzánk.

 

2008. február 24.

 

      Fél hétkor keltünk. Gyors reggeli után már a fél nyolcas vasárnapi harangszó úton ért bennünket. Boltot kerestünk, de nem találtunk nyitva egyet sem. Szerettünk volna ezt-azt venni, biztos, ami táskában van. Kicsit rossz kedvvel töltött el, mert úgy éreztem, hogy a következő vásárlásig kevés a kajám.

      A piros jelzés vitt ki minket Káposztafalváról Podlesokig, a köves úton. Ez száraz volt, az alacsony területeken nyoma sem volt a hónak. Az ég felhős volt, de így is remek panoráma nyílt a Tátrára. Podlesok teljesen kihalt volt. Két vendéglátó-ipari egységen kívül nem volt nyitva semmi sem. A  kempingben is volt hely bőven. Nem szedtékj a parki belépőt sem, ami 40 SK lett volna egyébként. Két év alatt sikerült a belépő árát megduplázniuk, bár azt is meg kell említenem, hogy a fejlesztések nyomai látszottak. Új doronghidak, rozsdamentes acéllétrák, kis töltés a patakmeder szélén, hogy a túrázó száraz lábbal tudjon haladni.

      Sétánkat a zöld jelzésen folytattuk Sokolig. Píla után már ízelítőt kaptunk arról, hogy milyen a téli Paradicsom.

      Sokolon szétvált az út. Nekünk a sárgán kellett tövábbmenni a Nagy-Sólyom -völgy felé. A Sokol-patak mellett vezető út tiszta jég volt, méghozzá a csúszósabb fajtából. Ez eléggé visszavette a tempónkat. Elég volt egy pillanatnyi figyelmetlenség, és az ember máris a földön találta magát. Bambaságomból engem is hamar visszatérített a fájós könyököm.

      Minél fentebb értünk, annál több volt a hó. Kezdetben a doronghidak jól járhatók voltak, de az utolsó két szakaszon nagyon kellett vigyázni, mert a tetejükön 10-20 cm vastag fagyott hóréteg volt. A vaslétrákkal szerencsénk volt, mert nem voltak lefagyva, miközben a mellettük lezúduló vízesések gyönyörű jégszobrokat alkottak.

      Felértünk a Glacká Cestára. Itt megtanácskoztuk, hogy a Piecky meglátogatása idő hiányában elmarad, mert félő volt, hogy közben ránk esteledik. Helyette a piroson folytattuk. A Suchá Belá vrcholon magyar túrázókba botlottunk. A Malá pol’anán rátértünk előbb a kék, majd a sárga jelzésű útra Pod Vtácimig. Ekkor szétváltunk. Engem a gyomrom a falu felé húzott, a többiek viszont elindultak Klastoriskora. Gyorsan leértem, mert 800m alatt szinte már nyoma

sem volt a hónak.

      Társaimmal már csak este találkoztam a szálláson. Elmesélték, hogy tettek egy rövid kitérőt a Kyselbe. Erről a nem mindennapi kitérőről Jani felrepedt, vérző álla is tanúskodott.

      Lefekvés előtt összeült a családi kupaktanács. Meghánytuk-vetettük a másnapi utat, és arra a megállapításra jutottunk, hogy elnapoljuk a vernári kirándulást. Hiába indultunk volna reggel 6-kor, nem volt biztos, hogy elérjük a vonatot, mert időtartalék az még így sem lett volna. Az 1400-1500 m magasan lévő Smrecinské hágón való átkelés nagyon bizonytalan lett volna, a hóviszonyok miatt.

      Elalvás előtt még rádióztam egy kicsit. Remekül lehetett fogni a szobánkban a Slágert. Bemondták a hírekben, hogy másnap kezdődik a szokásos sztrájk odahaza. „Hurrá!”

 

2008. február 25.

 

Ezen a napon is fél hétkor keltünk. Sietni nem volt miért, mert Igló volt a cél, és ez könnyű túrának ígérkezett. Sikerült bevásárolni is. A fenti boltba hiába mentünk, mert 7 órakor még friss pékáru nem volt, viszont a központban levő kis üzletben kaptunk mindent, amire szükségünk volt.

      8 után indultunk kirándulni. Mivel a falu utolsó utcájában laktunk, célszerűen levágtunk a fatelep mellett a zöld jelzésre, majd a kéken Podlesok felé fordulunk.

      Innen a rátértünk a piros útra, arra, amelyiken előző nap lefelé jöttem. Akkor nem volt olyan izzasztó, mint hétfő délelőtt. Elég hamar soknak bizonyult a több réteg ruha. Bár még mindig jobb levenni, ha több van, mint ha nem lenne mit felvenni, amikor kellene.

      Nad Podleskomnál a sárgára fordultunk, ezen mentünk fel a menedék-kői karthauzi kolostorromhoz. Itt a korai órában nem volt senki sem rajtunk kívül. Megnéztük a néhai paplakot, és a tegnap esti kisebb vitát kiváltó virágot az étterem ablakában. Művirág volt.

      Miközben felkapaszkodtunk a 838 m magas Certova sihotra, gyönyörű kilátásban volt részünk a környék hegyeire. Száz ágra sütött a nap, egy kósza felhő sem volt az égen, egy szál pólóban süttettük magunkat.

    A kéken ereszkedtünk lefelé a Fehér-patakhoz. Ezen átkelve ismét belecsöppentünk a télbe. Az árnyékos Hernád-völgybe nem hatoltak be a napsugarak. Minden tiszta jég volt. Csingóig folyamatosan estünk-keltünk az úton. Néhányszor csak a lélekjelenlétünk mentett meg attól, hogy beleszánkázzunk a Hernádba.

      11 órakor kaptam a hírt, hogy ötödik társunk nem tud jönni, mert hiába ért véget reggel 9-kor a vasutassztrájk, már nem érte el a Keletiben a vonatát.

      Csingó után a zöld út kaptatójára fordultunk rá. A emelkedő után a Sovia skalán gyönyörű panoráma kárpótolt minket a fáradozásért. Szépen látszttak a Poprádi-medence környező falvai, bár ekkor már viharos szél kíséretében felhők gyülekeztek a Tátra bércei felett.

      A Szepesség központjába a sárgán értünk be, miközben elballagtunk a rómska osada mellett. Ez a térképen is fel volt tüntetve, így a gyanútlan túrázó időben fel tud készülni az esetleges „barátságos” fogadtatásra. Itt semmilyen problémánk nem volt, de idehaza már értek kellemetlen faluszéli meglepetések.

      A város impozáns főterén érdemes tenni egy sétát. Számtalan szép felújított épület veszi körül templommal, színházzal és múzeummal. Sikerült végre enni egy jó sztrapacskát egy étteremben. Igló többi része nem volt rám nagy hatással, leszámítva a vacsora mellé elfogyasztott borovicskát.

      A 17:17-es vonattal utaztunk vissza Vydrníkbe. Már sötétben kellett megtennünk a hátralevő kis szakaszt Hrabusicéig.

 

2008. február 26.

 

      Fagyos reggelre virradtunk. Párás ködfelhőbe burkolóztak a környék hegyei. Biztatónak tűnt, hogy felhő nem volt az égen, remélni lehetett a jó időt.

      Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Első célunk a Suchá Belá volt. Most is az előző napi útvonalon értük el Podlesokot.

      A szurdok szinte minden bevezetés nélkül elkezdődött, hirtelennek tűnt az egész a Velky Sokolhoz képest. A patakot vastag jégpáncél borította.

A levegő is érezhetően hidegebb volt. Rosszat sejtettünk az előttünk álló útról. Ezt erősítették a köveken látszó szögescipő-nyomok. Az ijedség gyorsan elmúlt, mert az ösvényt beborító jég nem volt csúszós, köszönhetően annak, hogy a felszínét a fákról lehulló levélszemét borította. Kis odafigyeléssel könnyedén lehetett venni az akadályokat. Sem a doronghidakkal, sem a létrákkal nem volt gond. Kényelmes, nézelődős tempóval 3 óra alatt sikerült felérni a tetőre. Igaz, két csapat is megelőzött minket, de hát nem is siettünk sehova.

  A Suchá Belá vrcholon ebéd közben megbeszéltük a folytatást is: bejárjuk a Maly Kysel’t. Közben befutott egy újabb csapat is, talán azok a magyar fiatalok, akiket vasárnap ugyanitt láttunk. Érdeklődtek, hogy visszafelé járható-e a Suchá Belá. Finoman próbáltuk a tudtukra adni, hogy ez egy egyirányú út, de nem hatotta meg őket.

 

    A Maly Kysel’ volt talán a legizgalmasabb az összes szurdok között. Itt szinte mindent csúszós jég borított a hidaktól kezdve a létrákon át a sziklafalakig. Sok helyen a patakmederben kellett gázolni, de az azt beborító jégpáncél már nem bírta el az ember súlyát. Lehetett ügyeskedni, hogy minél szárazabb lábbal ússzuk meg a kalandot.

 

 

Mikor a nehezén túljutottunk, beindult a vezérhangya: menni, menni, menni. Egyedül a gondolataimmal, élvezni az erdő zaját és a magányt. Szeretek így túrázni, hogy tudom: ha megállok, a többiek pár perc után utolérnek. De most nem álltam meg hosszabb időre, csak a Suchá Belá vrholon néhány pillanatra. Innen már a jól ismert útvonalon jutottam le Podlesokba, onnan pedig a műúton Hrabusicébe.

 

2008. február 27.

 

      Hamar eljött a hazautazás napja. Vydrníből a 7:22-es kassai személyvonattal akartunk indulni, ezért már fél hatkor felkeltünk. Reggeli és egy gyors rendrakás után el akartunk köszönni a háziaktól, de lakrészüknél semmilyen mozgást nem láttunk. Felkelteni nem akartuk őket, ezért smsben köszöntünk el.

      Csípős hidegben ballagtunk ki az állomásra. Útközben -egy darabig utoljára- megcsodáltuk a Tátra és a Szlovák Paradicsom hegyvonulatait. Most párafelhőbe burkolózva várták a napfelkeltét.

      Vydrníkben a váróterem fűtve volt. Érdekes… Vonatunk pontosan érkezett, de valamilyen vágányzár miatt pár perc késéssel érkezett Kassára. Még így is bőven maradt időnk egy rövid városnézésre.

      A vonat, amivel tovább akartunk utazni, Budapestig közlekedett a kiírás szerint. Hidasnémetiben hozzácsapták kocsijait egy személyvonathoz, amit Miskolcon szétakasztottak. Az eleje továbbment Füzesabonyba, a vége -a szlovák kocsik- maradtak. Se kiírva nem volt, se megmondani nem tudták a környéken ténykedő vasutasok, hogy mikor mennek a kocsik Pestre. Átszálltunk a füzesabonyi részbe, majd ott megvártuk az utánunk jövő gyorsvonatot. Ennek elején ott virítottak azok a szlovák kocsik, amelyikekkel jöttünk. No comment.

      Hatvanban szétvált a csapat. A szentesiek Szolnok felé vették az irányt, Tibivel továbbutaztunk Pestre. Innen már csak röpke három és fél óra út állt előttem, hogy hazaérjek…

 

 

 

 

 

 

                                                                                                                                 Zolas

 

 

 

 

P.S.: a képeket útitársaim készítették